Hogyan és miért vált a mobiltelefon a kilencvenes évek közepi bunkofonból rádiótelefonná majd csak simán telefonná? És az egész sztori mit mond el a kultúra és technológia viszonyáról?
Talán 1997 tavasza lehetett, amikor egyik gimnáziumi osztálytársnőm egy meglepően valódinak látszó játék-mobiltelefonnal lepett meg az iskolában. A nagyjából a Nokia akkori csúcsmodellje, a 6110-es formáját hűen visszaadó műanyagdarab rögtön a poénok kimeríthetetlen forrásává vált. A legszórakoztatóbb játék természetesen a telefonálás imitálása volt, és persze kizárólag úgy, ahogyan a mobiltelefonálást mint tevékenységet akkor láttuk. A mobiltelefonálás olyan dolog volt, amit hangosan, hivalkodóan, fenyegető hangnemben kellett előadni, „okosba” megoldásokról, bizniszről beszélve, a telefont tartó kézhez tartozó könyököt éles szögben eltartva a testtől.
A nyelvhez, a kommunikációhoz, a testképhez, a társadalmi osztályoz és nemhez kapcsolódó sémák markáns sztereotípiává álltak össze a kulturális jelek és jelentések hálózatában. A mobiltelefonálás nyelvét egyszerre bemutatni és kigúnyolni kívánt nyelvnek volt egy saját vonatkoztatási rendszere: sajátos hangsúlyozással, hangképzéssel és szóhasználattal („Lajoskám, figyeljél”). A nyelvtől elválaszthatatlanul jelen volt a társadalmi osztály és nem magától értetődő fontossága: a telefonáló szerepe a tanulatlannak, a fekete- vagy a szürkegazdaságban működőnek, intellektuális hiányosságait felfújt izmokkal és fenyegető fellépéssel pótolónak gondolt férfié volt – aki a nem mindig kimondott feltételezés szerint a kissé sietve, demonstratív céllal felszedett izomtömegek miatt nem tudta leengedni a karját, és kényszerült a telefon szögletes, eltartott könyökű tartására.
Megbélyegző telefonálás
Az eszköz technológiájára (rádiótelefon), méretére (maroktelefon), hordozhatóságára (mobiltelefon) utaló korai köznyelvi elnevezések mellett volt egy másik, legalább annyira gyakran használt neve a mobiltelefonnak a kilencvenes évek közepén: bunkofon. A névadás jelentősége abban állt, hogy nem az eszköz, hanem a tipikusnak gondolt felhasználói kör –gyanús vállalkozók, újgazdagok – tulajdonságáról alkotott benyomást emelte be a technológia elnevezésébe, a mindennapi beszédbe.
Nincs megbízható adat, felmérés arról, hogy a korai magyarországi mobiltelefon-felhasználók többsége vajon valóban a féllegális vállalkozók köréből került-e ki. Ahogy arról sem, hogy a féllegális vállalkozók valójában mennyire feleltek meg a róluk előszeretettel terjesztett sztereotípiáknak. De mind a vállalkozókhoz, mind a mobiltelefonáláshoz kapcsolódó, akkor kialakított kulturális jelentéseket, sztereotípiákat máig gazdagon őrzi a kulturális emlékezet. A privatizációs hullámban és/vagy a korai kapitalizmus bizonytalan gazdasági közegében sikeresen érvényesülő, gyorsan meggazdagodó független vállalkozói életpálya egyszerre volt vágyott és gyűlölt a késő-kádári korszak kiszámíthatósága után a magukat bizonytalanságban találó embertömegek számára. Az ellentmondásos attitűdöket kiváltó vállalkozó figurájához kapcsolódó érzelmeket és előítéleteket pedig nem volt nehéz egységes sztereotípiába rendezni a nem feltétlenül általános, viszont kétségkívül legérthetőbb, leglátványosabb, a feltételezett normától leginkább eltérő viselkedési minták és tulajdonságok mentén: drága nyugati autók, kopasz fej, szoláriumozott bőr, felfújt izmok és: mobiltelefonálás.
A mobiltelefonálás mint tevékenység már önmagában stigmatizálta a kilencvenes évek közepén mobiltelefonálót. A korábban magánjellegű tevékenységnek számító intim kommunikációs aktus kivitele az utcára, vagy még kirívóbb esetekben nagyobb embertömegbe, például a tömegközlekedési eszközökre, súlyos vétség volt az addig bevett szokások, elvárások, hagyományok, az illem ellen. Nem kellett feltétlenül megfelelni a vállalkozókkal kapcsolatban kiépített sztereotípiáknak ahhoz, hogy rosszallást váltson ki a mobiltelefon nyilvános használata. De a látványosnak és könnyen azonosíthatónak tűnő társadalmi rétegnek és a telefonálásnak az együttes észlelése már kiválóan megfelelt a már létező sztereotípiák igazolására, és a két tevékenység összekapcsolódásának megalapozására.
6110 vs. 8110
Szelektív észlelésünk, heurisztikáink velünk maradtak, de hamarosan új előítéletek, képzetek és asszociációk kezdtek el társulni a készülékhez és a használatához. Alig két évvel a műanyagtelefonnal való iskolai viccelődés után, 1999-ben mutatták be a Mátrix című filmet, ami az akkor kurrens magyarországi értelmezéstől radikálisan eltérő mobiltelefon-reprezentációt mutatott be. A Keanu Reeves kezében varázsütésre kinyíló, fekete Nokia 8110-es telefon nem bunkofon volt, hanem a jövő technológiája. Olyan eszköz, amelynek segítségével a nem is olyan távoli jövőben nem csak a hangalapú kommunikáció alakul át forradalmian, hanem természetfelettinek ható műveletek is végrehajthatóak vele. Amikor a Mátrix-féle mobiltelefon-értelmezés belépett a magyarországi kulturális közegbe, nemcsak az eltérő időszakok, hanem az addig párhuzamosan létező helyi kulturális értelmezések jelentései is interakcióba léptek egymással: a kilencvenes évek közepének magyarországi társadalmi-technológiai előítéletei és a kilencvenes évek végének amerikai technológiai futurizmusa.
Csak pár év kellett hozzá, hogy ez a viszonyrendszer ismét radikálisan megváltozzon. A mobiltelefonálás technológiája Magyarországon döbbenetesen gyorsan elterjedt, már 2007-ben átlépte az előfizetések száma a teljes lakosság lélekszámát, az elsők között a világon. Egy ennyire elterjedt technológiánál már nemigen lehetett kivételes, jellegzetes felhasználói csoportokat még csak a sztereotípiák szintjén sem azonosítani: a mobiltelefonálás maga megszűnt társadalmilag stigmatizáló lenni. A megmaradt értelmezési konfliktusok pedig leszűkültek a használat bizonyos, helyénvalónak vagy nem helyénvalónak tartott módjainak megvitatására, és az ehhez kapcsolódó előítéletek megalkotására. Például lehet-e hangosan zenét hallgatni mobilról a buszon, és kik azok, akik jellemzően ezt csinálják, és jellemzően milyen zenét hallgatnak? Milyen közegben milyen benyomást tesz a headseten vagy fülre rögzített bluetooth-os headseten beszélés, és jellemzően kik használják ezeket a technológiákat? Kik azok, akik nem kapcsolják ki a telefont a moziban, vagy akik megnézik a vetítés közben az üzeneteiket?
Ma már magát a szót is – mobiltelefon – egyre ritkábban használjuk, a vezetékes telefonok rohamos kipusztulásával a mobiltelefon egyszerűen telefon lett, új technológiából régi technológiává vált, ahogy beépült a már előtte is meglévő, régi társadalmi, kulturális mintázatokba.
Nem a mobil volt az oka
A technológiák folymatosan változnak, és velük együtt változnak a kulturális jelentések is. De ahogy a mobiltelefon jelentéseinek rövid története is mutatja, a változásoknak a technológia nem az egyedüli okozója, kizárólagos motorja. A kulturális hálózatok és jelentések alapvetően meghatározzák, hogy egy adott technológia milyen szerepet tölt be az életünkben, és hogy milyen lehetőségeket kap egyáltalán a gyakran „forradalmiként” vagy „végzetesként” értelmezett „hatás” kifejtésére.
Bár gyakran úgy észleljük, hogy a technológia egyfajta determinisztikus hatással van a kultúrára, az esettanulmányok sokasága azt mutatja, hogy a folyamatot inkább egy közös rendszerként érdemes szemlélni, és az ezzel ellenkező észleletünk is a társadalom és technológia kölcsönhatásának rejtvényei közé tartozó problémák egyike. Az új technológiák, ahogy azt a nagyszerű Carolyn Marvin megfogalmazta, nem idegen szereplőként avatkoznak be a kultúrába, megváltoztatva azt, hanem éppen ellenkezőleg: a már meglévő motivációinknak, társadalmi konfliktusainknak nyújtanak további terepeket, színtereket és hálózatokat.
(Hamarosan megjelenik az Információs Társadalom című folyóirat tematikus száma, ahol több tanulmány is a technológia és kultúra viszonyával foglalkozik majd - ez a bejegyzés a számhoz írt bevezetőm rövidített változata.)