Egy esős New York-i estén négy amerikai médiavállalatnál dolgozó újságíró és vezető beszélt a legújabb digitális fejlesztéseikről, amiken nemritkán hónapokig dolgoznak, viszont sokszor egy fillér bevételt sem hoznak, és még gyakran az újságírók sem használják őket annyira, mint amennyire kellene.
A Columbia University újságíró-iskolájának digitális központja, a Tow Center szervezésében Christina Bellantoni, a PBS televízió NewsHour című műsorának politikai szerkesztője, Andrew Garcia Phillips, a Wall Street Journal grafikai szerkesztője, Paul Brandus, a West Wing Report nevű, a Fehér Házzal kapcsolatos hírekre specializálódott ügynökség alapítója és Jim Roberts, a The New York Times felelős szerkesztője ült le beszélgetni arról, milyen digitális fejlesztéseket használnak a politikai hírek gyűjtésében, szerkesztésében és közlésében. A beszélgetést egyébként az az Emily Bell vezette, akit az egyetem nemrég csábított át a Guardian digitális tartalomigazgatói székéből a Tow Center igazgatói posztjára.
Az este egyik fénypontját magától értetődően az adta, amikor Christina Bellantoni bemutatta egy videón a PBS egyik sajátos találmányát, a közvetítésre használt fejkamerát, ami pontosan úgy néz ki, mint ahogy az ember egy fejkamerát elképzel: azaz egy bányászsisakra van erősítve, nehéz és hülyén néz ki. Mindemellett viszont az adott riporter egy két lábon járó térfigyelő kamerává változik, és az égvilágon mindent közvetít, ami körülötte történik. A széksorokban inkább mosolyokat lehetett látni mintsem elismerő bólogatásokat, de Bellantoni szerint a nézők azért szerették.
Garcia Philips egy olyan infografika-renszert hozott magával, amit jelenleg valószínűleg csak nagyon kevés médiavállalat tudna ma elkészíteni, egyszerűen azért, mert elképesztően sok munkába és pénzbe kerül. A WSJ Political Moneyball című interaktív infografikája az amerikai elnökválasztáshoz kapcsolódó pénzek mozgását mutatja be, az egyes adományozók és gyűjtők közötti kapcsolatok leképezésével. Az alkalmazás összesen hat hónapig készült, feltehetően rengeteg pénzből, de – ironikus módon – éppen témája miatt nemigen izgat fel egyetlen hirdetőt sem, ezért lényegében egyetlen fillért sem hozott a lapnak.
Ez a fajta presztízsköltés-jelleg a legtöbb digitális innovációra érvényes, így kérdéses, meddig lesz még erőforrás az ilyen, jellemzően meg nem térülő befektetések finanszírozására. Amit néha ráadásul még maguk az újságírók sem értékelnek eléggé: Garcia Philips arra panaszkodott, hogy hiába noszogatja a WSJ újságíróit, mélyedjenek el végre a végtelen mennyiségű sztorit magában rejtő infografika-labirintusban, mégsem töretlen e téren a lelkesedés a szerkesztőségben. Amit úgy negyven, meglehetősen komplex és nehezen emészthető screenshot megtekintése után mélyen meg tudok érteni.
Attól viszont még tény marad: az adat-újságírás robbanásával egyre több olyan lappangó sztori van, ami gyakorlatilag ott van a számsorokban, nyilvánosan fenn az interneten, de ha egyszerűen senki nem kattint éppen oda, és éppen úgy, akkor örökre rejtve marad - akárcsak egy kompromittáló YouTube-videó, amit ha nem lát senki, végeredményben ugyanolyan, mintha fenn sem lenne a neten.
