A Netflix House of Cards című sorozata egyfelől azért válhatott kapásból mérföldkővé a televíziózás történetében, mert egy eddig csak digitális videokölcsönzéssel foglalkozó cég először jelent meg egy klasszikus televíziós formátummal, ráadásul kizárólag az online piacon. Másfelől pedig azért, mert először készült sorozat úgy, hogy megpróbálta a nézőknek pontosan azt adni, amit azok akarnak.

„Szerencsém volt, hogy akkor csinálhattam mozifilmeket, amikor a dráma a filmekben összpontosult. De ha ma körülnézek, azt látom, hogy a fókusz már nem az olyan filmeken van, mint amilyenek a 90-es években készültek. Most azt látom, a legizgalmasabb sztorik, a legérdekesebb karakterek a tévében vannak” – fogalmazott a House of Cards Francis Underwood képviselőjét alakító Kevin Spacey, arról beszélve, miért is vállalta el a szerepet, és hogy hogyan is látja a jelenlegi sorozatpiacot.

Nem láttam még szociológiai igényű, pontos felmérést arról, hogy a mozgóképes össztermelésben ténylegesen milyen arányban változtak meg ezek a szempontok, de a saját élményeim, a beszélgetésekben és cikkekben rendszeresen szembejövő nézői és elemzői vélemények meglehetősen összecsengenek Spacey megfigyelésével. „A tévésorozatok a reneszánszukat élik” fogalmazna egy ismeretterjesztő műsor bemondója, de egyszerűbb talán azt mondani, hogy az utóbbi években egyre több sorozat ér el látványos kritikai és közönségsikereket – Breaking Bad, Killing, Dexter, The Walking Dead, Game of Thrones, Homeland, Elementary –, és nagyrészt pont olyan erősségeknek köszönhetően (forgatókönyv, fényképezés, színészi játék, zene, forgatókönyv és még egyszer forgatókönyv), amiben az egész estés filmek látványosan gyengébben teljesítenek.   

Nézők és sorozatok

Az, hogy a sorozatok kidolgozottságában általában több szakmai tudás és erény mutatkozik meg, nem véletlen. Kis túlzással magából a formátumból következik. Amíg egy egész estés film eladási eredményei sokszor a traileren és a marketingkampányon dőlnek el – azaz ott, ahol be kell csalogatni szegény nézőt a moziba, aki hiába döbben rá már az első percben, hogy szenvedni fog, a jegyet már megvette – addig egy sorozat minden epizódjáért meg kell dolgozni. Nem odacsalogatni, hanem ott tartani kell a nézőt. Az ugyanis nem valószínű, hogy egy érdektelen első epizód után következő héten is hűségesen leüljenek a nézők a tévé elé ellenőrizni, hogy azóta vajon jobb lett-e a műsor.

A sorozatok tervezésében, írásában és elkészítésében alapvető fontosságú a nézők viselkedésének alapos ismerete – ha valaki jobban tudja, hogyan fognak reagálni a nézők, nagyobb sikert tud elérni egy termékkel. Ennek a módszernek azonban megvoltak a maga korlátai: többek között a nézők visszajelzése egy szelektív, reprezentatív mintán keresztül konstruálódott meg – egészen mostanáig.

Tartalom és a Nagy Adat

Részben a tartalomelőállítás és igényfelmérés egyre közelebb kerüléséhez szólt eddig is a digitális média térhódítása. Az online hírmédia egyik helyzeti előnyét is az adja a nyomtatott sajtóval szemben, hogy nem kell várni egy napot a követlen visszajelzéssel, és utána arra sem kell tippelgetni, pontosan az újság melyik részét is imádták (vagy utálták) az olvasók, hanem azonnal látni mindent a statisztikákban.

Ugyanez következett most be a sorozatformátumban is, ahogy az úgynevezett Big Data, azaz Nagy Adat bejött a képbe. A Nagy Adat jelenség lényege dióhéjban az, hogy a növekvő kapacitásoknak köszönhetően az élet egyre több területén nem kell az adatok egy szűk mintájából következtetni az egészre, mert rendelkezésre áll maga az egész. Ott van minden adat az orrunk előtt, csak jól kell használni. Ez a Netflix esetében pedig azt jelenti, hogy mielőtt nekiálltak volna megtervezni a sorozatot, alaposan megvizsgálták, hogy az előfizetőik hogyan viselkednek: tudták, mit néznek meg mi előtt/után, mikor állítják meg a videót és mihez tekernek előre, mit néznek meg még egyszer – nem a felhasználók egy csoportja, hanem az összes felhasználó.

Gonosz tévésorozat

Mint ahogy minden új technológia térnyerésénél, itt is rögtön megszülettek a jelenséghez morális és egyéb értékeket, félelmeket társító vélemények. A világszerte megszülető kommentárokat olvasva egészen különleges élményt nyújt látni, hogy sokak szerint az ilyen adatbányászat segítségével létrehozott sorozat lealacsonyítja a nézőt, a Netflix „bábot” csinál a nézőkból.

A tiltakozás bár érzelmileg érthető (nem feltétlenül kellemes a tudat, hogy valakik rendelkeznek a tévénézési szokásaimat tükröző adatok összességével), de racionálisan megfontolva meglehetősen értelmetlen. Gyakorlatilag minden szolgáltató arra törekszik, hogy olyan tartalmat adjon, ami a felhasználóknak tetszik, tehát ha ezt sikerül is elérni, akkor alapvetően mindkét fél nyer az ügyön. A döntés ugyanis továbbra is a nézőnél van, ha nem akarja, nem kell néznie a terméket. 

Nem forradalom, jobb tartalom

A nézők egy jó darabig egészen biztosan nem változnak bábokká. Nem csak azért, mert a tökéletesen személyre szabott tartalomból sem következik ez, hanem azért sem, mert a tökéletesen személyre szabott műsorok kora feltehetően sohasem jön el. A mindenkinek tetsző sorozat utópiáját a Nagy Adattal sem lehet elérni. Egyrészt mert az ízlés sosem általános, azaz mindig lesznek olyan rétegek, akiknek valami nem tetszik, és nekik mindig megéri majd a fősodortól eltérő tartalmakat gyártani.

Másrészt az egyes rétegekben is garantáltan lesznek olyanok, akiket hiába céloztak meg nagyon pontosan, elégedetlenek maradnak, egyszerűen azért, mert az ízlés egy olyan faktor, amire pusztán ezekből az adatokból nem lehet tévedhetetlenül következtetni. Egy biztos, ha a minden néző nem is kap tökéletes tartalmat a Nagy Adat segítségével, de egyre többen kaphatunk majd olyat, ami nagyobb valószínűséggel fog tetszeni, mint korábban.