Ami a CEU elleni támadás mögött van, valójában nem a külföldi egyetemeket teszi tönkre, hanem a magyar felsőoktatást

2017.03.30. 17:00 tofalvyt

A CEU ellehetetlenítési kísérlete jól illusztrálja a kormány demokráciához való sajátos viszonyát, de sajnos nem csak azt. Az a gondolkodásmód és felsőoktatási stratégia, ami a támadás mögött áll, bár tud okozni átmeneti problémákat a CEU-nak is, hosszú távon a magyar oktatást és tudományosságot teszi tönkre.

ceun15medium.jpg

Az, hogy a CEU bármikor el tud menni az országból, ha arra kényszerítik, nem különösebben meglepő tény. Ahogy az sem, hogy ha elmegy, akkor rövid időn belül ugyanott tudja majd folytatni a munkát, ahol Budapesten abbahagyta. De számunkra, akik itt maradunk a CEU nélkül, folytatódni fog a hazai felsőoktatás hanyatlásának története. A CEU itthontartása mellett tehát nem csak azért kellene kiállnia minden Magyarországon dolgozó kutatónak és oktatónak, mert távozásával elveszítenénk egy kiváló műhelyt, hanem azért is, mert a CEU elleni támadás nem különíthető el a kormányzat felsőoktatási stratégiájától. Annak a programnak a szerves része, ami szisztematikusan akadályozza a magyar tudomány és felsőoktatás fejlődését.

Ha van törvény, biztos jó lesz

A magyar felsőoktatás alakításáért felelősök hosszú évek óta azt gondolják, hogy az oktatás és kutatás minőségjavításának három fő leghatékonyabb eszköze a következő. Erős központi, állami ellenőrzés; alacsony költségvetés biztosítása az egyetemeknek és a gazdálkodásuk szigorítása; valamint bürokratikus gátak és akadályok képzése.

Egyikben sem tévedhetnének nagyobbat. Hogy miért, arra két irányból lehet választ adni.

Az egyik a magyar felsőoktatás jelenlegi helyzete, ami nem éppen biztató. Az itthon világhírűnek gondolt egyetemeinket sajnos nem ismerik vagy nem ismerik el a határainkon túl, néhány intézmény a (kormány által is fontosnak gondolt) világranglisták gyenge középmezőnyébe ugyan bejutott, de előrelépni nem tudnak. A nemzetözi karriereket is befutó magyar kutatók legtöbbször a nyugati, elismert egyetemeken szerzett doktorijukkal tudnak érvényesülni. Nem azért, mert nincsenek jó magyar elmék és kutatók és műhelyek az országban – az igazi tragédia az, hogy nagyon is vannak, de azért nem tudnak kiteljesedni (vagy azért emészt fel aránytalanul sok energiát az érvényesülés), mert a rendszer kontraproduktív és -szelektív.

Sem az elképesztően bonyolult akkreditációs rendszerek, sem a „szigorú” törvények (olyanok, mint amilyenek a CEU-t is célzó csomagban vannak), sem az egyetemek autonómiájának megvágása, sem az egyes intézmények ad hoc átszabdalási és átalakítási projektjei vagy éppen kísérletei, sem a költségek megszorítása nem hozott fellendülést a magyar felsőoktatás és –kutatás minőségében.

Szabadság, pénz, e kettő kellene

Mi kellene akkor mégis a magyar felsőoktatásnak? Ha megnézzük a másik irányt, azaz hogy milyen stratégia áll a történetesen sikeres felsőoktatási intézmények mögött, akkor azt látjuk, hogy pont az itthoninak az ellenkezője. Megdöbbentően hangozhat, de a kiugróan jó teljesítményhez a következőek kellenek: gyenge központi ellenőrzés és autonómia; ami együtt jár a magasabb költségvetés biztosításával és a gazdálkodás nagyobb szabadságával; emellett a bürokratikus gátak és akadályok minimalizálása.  

Ha megnézzük az elérhető rangsorok mentén a világ vezető egyetemeit, azt látjuk, hogy két dologgal egészen biztosan rendelkeznek: rengeteg pénzzel (az első Harvard Egyetem pénzalapja például a legnagyobb, 37.6 milliárd (!) dollár), és vagy magánegyetemek (mint az említett Harvard), vagy tradicionálisan nagyon autonóm állami egyetemek (mint például az Oxfordi Egyetem), amelyek alapvetően a saját hagyományaik és piaci elképzeléseik mentén határozzák meg a követelményeiket és nem kell hadakozniuk a bürokratikus kontroll intézményeivel. Ezzel szemben az átlag magyar egyetem küzd a normatívával, az adósságát számolgatja, és rengeteg munkaórát fordít adminisztrációra, ellenőrzésekre és próbálja kitalálni, mi lehet a következő központi bürokratikus akció, aminek meg kell felelnie. Mindezt az úgynevezett minőség biztosítása érdekében.

A kormányzat egyszerűen nem veszi észre, vagy nem akarja észrevenni, hogy a felsőoktatásnak és kutatásnak ugyanúgy van egy piaca, mint számos más iparágnak. Ezzel szemben alternatív valóságot építeni lehet (mint ahogy például a Szovjetunióban tették Liszenkóék), de akkor azt is vállalnunk kell, hogy nem leszünk láthatóak semmilyen nemzetközi összehasonlításban, csak a mi zárt világunkban.

Most a CEU, a következő te leszel

A CEU elleni támadás pedig látványosan felsorakoztatja az összes téves elvet, amit a hazai felsőoktatási stratégia az utóbbi időben összehozott. „Minőségre” való hivatkozással próbálnak „szigorítani” a felsőoktatáson, paragrafusokkal, úgy, hogy közben az állam hatáskörét növeljék a piacon, és egyben még újabb bürokatikus küszöböket is képeznek, hogy a dolog még biztosabb legyen.

Nem lehet nem látni ebben a tragédiát: hogy mindennek a minőségjavító szigornak éppen a legsikeresebb Magyarországon működő egyetem esne áldozatául; és hogy a folytatásban ez vár minden olyan hazai műhelyre, amely szeretne a nemzetközi piaci standardok mentén érvényesülni, de az irracionális hazai elvárások ezt nem engedik meg neki.

Címkék: tudomány felsőoktatás ceu

"Megerőszakolnálak" – Miért baj az, ha az újságírói munka természetes velejárója ilyen üzeneteket kapni az interneten?

2017.03.08. 20:49 tofalvyt

Sokan úgy vélekednek az újságírók online zaklatásáról, hogy aki a közvéleménnyel kapcsolatba lép, az vállalja is annak minden következményét, így a folyamatos bullyingot, agressziót és fenyegetéseket. Sőt, még az újságírók közül is sokan azt gondolják, hogy ez egy természetes, a munkával járó dolog. Amikor a végére értem az International Press Institute-nak (IPI) készített, a magyar újságírók internetes zaklatásáról szóló jelentésnek, már meggyőződésemmé vált, hogy ennek a nagyon masszívan jelenlévő problémának a bagatellizálása hasonlóan káros, mint maga a probléma.  

Az IPI megbízásából megkíséreltem felmérni, milyen típusú zaklatásnak vannak az újságírók kitéve, kiket és kik zaklatnak jellemzően, és hogy az újságírók hogyan reagálnak az online verbális agresszióra. Húsz online újságíró alkotta a mintát, a fő adatgyűjtési módszerek az interjúk és fókuszcsoportos beszélgetések voltak. Összesen kilenc szerkesztőség tagjaival beszéltem, ideológiai alapállástól függetlenül, a 444, az Index, az Origo, a Heti Válasz, a Mandiner, a Reset, az Átlátszó, a Magyar Nemzet, az egykori Népszabadság újságíróival, sőt, még a 888-at is megkerestem, de végül nem akartak részt venni a felmérésben.

Retorikai agresszió és a bullying, privát és nyilvános csatornákon egyaránt

Nyolc alapvető internetes agresszióformát különítettem el: a retorikai agressziót, trollkodást, bullyingot, fenyegetést, nyilvános megszégyenítést, cyber támadást vagy hackelést, privacy-sértést, végül a rosszindulatú közösségi méedia tevékenységeket. Mindezek közül a leggyakoribb, napi szinten tapasztalt zaklatásforma a retorikai agresszió és a bullying, privát és nyilvános csatornákon egyaránt. Jellemzően a privát csatornákon érkeznek a leginkább fenyegető, közönséges avagy támadó üzenetek, a nyilvános csatornákon kevésbé jellemzőek a nagyon erőszakos tartalmak. Nagyon fontos tapasztalat volt számomra, hogy az újságírók számára azonban nem feltétlenül a kommentek explicit, erőszakos volta, hanem inkább frekvenciája, gyakorisága a megterhelőbb.

Az explicit fenyegetések típusa ritkább a bullyingnál, de azonban a nők gyakran szenvedő alanyai ennek, jellemzően szexuális tartalmú fenyegetéseők célpontjainként, olyan üzenetekkel is akár, mint a címben idézett kijelentés. A nyilvános megszégyenítés és a rosszindulatú közösségi media tevékenységek típusai viszonylag ritkán fordulnak elő, hackelésnek, cyber támadásnak pedig egy interjúalany sem volt áldozata.

hungary-post-statement.jpg

A zaklatás a munka része

Az újságírók reakcióinak négy fő csoportját ptóbáltam elkülöníteni: egyfelől hogyan észlelik az alanyok a – leggyakrabban anonim – zaklatást, másfelől hogyan reagálnak rá pszichológiai, kognitív-érzelmi, harmadrészt kommunikatív értelemben; végül hogy mi a véleményük az újságírók internetes zaklatásának mint jelenségnek, problémának a jelentőségéről a nyilvánosságra gyakorolt hatásárólt tekintve. Mindengyik téren nagy változatosságot mutatnak az attitűdök. A többség azonnal törli a  már zaklatónak látszó üzeneteket, de vannak, akik alkalmanként elolvassák őket és többen rendszeresen megteszik ezt. Hasonlóképp, a legtöbben egyáltalán nem válaszolnak az agresszoroknak, de előfordul olyan eset is, hogy az újságíró hosszan kommunikál velüka zaklatóival. A zaklatásra adott legjellemzőbb érzelmi reakciók között az alany értékrendéjek megkérdőjeleződése, bizonytalanság, félelem, megalázottság és düh szerepelnek, melyek a karrier korai fázisában jellemzően intenzívebbek, és zavaróbbak, a több éves gyakorlattal rendelkezők már „a munkával járó” körülményként kezelik az online zaklatást.

Dermesztés, érzéketlenítés, nők elleni erőszak

Miért gondolom mégis mindennek ellenére azt, az összegyűjtött adatok alapján, hogy a rendszerszintű újságírózaklatás káros a magyarországi újságírás és a nyilvánosság demokratikus működésére nézve? Három fő hatást, trendet próbáltam meghatározni, amelyek a negatív hatások különböző oldalait mutatják meg.

Az első egyfajta "lágy dermesztő hatás" (vagy akár öncenzúra), amely abban nyilvánul meg, hogy az olvasók és az újságírók is hajlamosak kerülni az egymással való interakciót, mivel mindkét oldalt túlterheli a trollok és online agresszorok tömege. Ez az elbizonytalanító hatás káros hatással van a szólásszabadságra és a nyilvánosságra, mivel csökkenti az online újságírás interaktivitását, lefojtja a párbeszédet és gondolatcserét az újságírók és olvasók, és akár még az olvasók és olvasók között is.

A második hatás az úgynevezett „érzéketlenítő hatás”. Ez alatt a kifejezés alatt egy olyan pszichológiai tendenciát értek, amelyben az újságírók fokozatosan érzéketlenné válnak az offenzív és agresszív üzenetekre. Ez bár értelmezhető volna egy pozitív, énvédő mechanizmusként is, de olyan negatív társadalmi negatív mellékhatással jár, hogy az elfogadható és elfogadhatatlan közötti megszólalások közötti határvonal gyakorlatilag elmosódik, és egy újságíró mindenféle és bármilyen online verbális agressziónak következmények nélkül, rutinszerűen célpontja lehet, amihez "hozzá kell" szokni.             

A harmadik fő bizonytalansági tényező és veszélyforrás a hagyományosan és jellemzően eleve hátrányos helyzetű társadalmi csoportok ellen irányuló agressziónak az átlagosnál nagyobb intenzitása – amely főleg a női újságírók elleni erőszakot jelenti. Az újságírónők helyzete ebből a szempontból még rosszabb, mint az újságírók teljes csoportjáé. Ők jellemzően több bullyingnak, fenyegetésnek és zaklatásnak célpontjai, mint a férfi újságírók, és a fenyegetések legnagyobb része explicit módon szexuális erőszakkal való fenyegetésben nyilvánul meg.

A teljes jelentés elolvasható angolul itt.

Valamint két másik, rövidebb sztori-alapú beszámoló itt  és itt.

Címkék: kutatás online újságírók újságírás zaklatás IPI

Miért nem írja meg az internet a saját történelmét? Törékeny archívumok, digitális történelmek és az internet memóriazavarai

2016.09.08. 10:36 tofalvyt

Gyakran mondogatjuk, hogy az internet nem felejt, de amikor fel akarjuk tárni az internet történetét, nagyon gyakran éppen ennek az ellenkezője derül ki. Az, hogy szinte alig-alig vannak nyomok a web korai időszakából, vagy akár pár évvel ezelőttről. Mit jelent ez az egész, és hogyan lehet tenni ellene? És emlékszel még arra, ki volt Jakab Andor?

Amikor 2013 őszén feltettem a kérdést elsőéves diákjaimnak, ismerős-e nekik az a név, hogy Jakab Andor, a több száz fős előadóban alig két-három kéz emelkedett a magasba. A név gyakorlatilag eltűnt a kollektív emlékezetből (vagy éppen meg sem jelent benne), pedig két évvel korábban, 2011 nyarán Jakab Andoré volt a legtöbbet emlegetett és megidézett név szerte a magyar interneten. Az általa jegyzett „Tőlem ezért nem kapsz munkát” című írás, amely egy új blog első posztja volt, olyan számokat produkált, amit se előtte nem tudott elérni, se azóta nem tudott utána csinálni senki. A posztot több mint százezren like-olták Facebookon, és a becsült, 7-800 ezres olvasótáborral pedig minden bizonnyal minden idők legolvasottabb magyar nyelvű blogposztját sikerült megalkotnia. Máig nem tudni egyébként, ki volt a szerző, aki egyébként kis ideig még folytatta a blogolást, de később visszavonult, és blogját is törölte a hozzáférhető internetről.

Az internet elfelejt

Az internet nem felejt, szeretjük mondogatni olykor, mégis, Jakab Andor esete nem csak azt mutatja meg, hogy milyen rövid idő alatt milyen hatalmas ismertséget lehet elérni az interneten; hanem azt is, hogy milyen gyorsan és változatos módokon mehet végbe a felejtés. Akárcsak az offline világban, online is jönnek-mennek a divatok, sztárok — és a tudások, információk, tartalmak —, hogy aztán meghatározatlan időre elborítsa őket a feledés homálya. Vagy még radikálisabb esetben, hogy végleg eltűnjenek a hálóról. Az internet felejtésének e két típusa eltérő módokon kezdi ki az online hálózattal mint lenyomatszerűen mindent megőrző közeggel kapcsolatos elképzeléseket, és teszi próbára a digitális múltban elmélyedni és azt értelmezni próbáló szemlélőt; valamint vet fel nagyon is praktikus kérdéseket a web történeteinek megírási kísérleteivel, lehetőségeivel kapcsolatban.

Az internet emlékezetkieséseinek leginkább magától értetődő típusa, amikor valami (és annak másolata, és annak másolata) végleg hozzáférhetetlenné válik a felhasználó számára. Vagy azért, mert a tartalom ténylegesen törlődött a hálózatról, vagy pedig azért, mert hosszabb vagy rövidebb ideig nem elérhető — szerverhiba, cenzúra vagy más akaratlanul vagy szándékosan előidézett körülmény miatt. A totális felejtés mellett azonban még számtalan módja és formája van annak, ahogyan az interneten elvileg elérhető információkhoz való hozzáférés problematikussá válik. Az internetnek ezek a memóriazavarai hasonlóak ahhoz a nap mint nap tapasztalt élményhez, amikor tudjuk, hogy valamit tudunk, de mégsem vagyunk képesek előhívni egy adott pillanatban, vagy éppen amikor explicit módon soha nem adunk számot egy olyan tudásról, aminek egyébként birtokában vagyunk.

Azok a tartalmak, amelyek az örökkévalóság és a bárhol, bármikor hozzáférhetőség ígéretével vagy hitével kerülnek fel az internetre, gyakran nagyon törékenyek és illékonyak, és ahogy telnek az évek, számtalan oka lehet annak, hogy egy korábban magától értetődően elérhető oldal vagy információ már nem áll rendelkezésre. Változnak a szoftveres szabványok és protokollok, és a tartalom bár ott van, de már nem elérhető a megjelenítéséhez szükséges alkalmazás, és nincs kompatibilis változata sem. Valaki átállít valahol egy jogosultságot, és a korábban mindenki számára hozzáférhető tartalom már csak bejelentkezéssel érhető el. Az információ valahol egy adatbázisban van, a deep weben, ahol csak további plusz információk segítségével található meg, kérdezhető le. A tartalom változatlan, de máshová került, és a keresők nem látják. Nem véletlen, hogy az internet egy-egy nagy öregje — mint például Vint Cerf, a Google alelnöke, vagy éppen Horváth Iván, a magyar internetes kultúra egyik úttörője — is meggyőződéssel állítja, hogy bár a kultúra digitális és online tárolása rengeteg olyan előnyt biztosít, amit például a papíralapú archiválás nem tud biztosítani (keresés, nagy adat, kezelhetőség), de ezzel több nagy kockázatfaktor is együtt jár: a végfelhasználó kontrollvesztése és a távoli szervereken pihenő adatok hozzáférhetetlenségének vagy megsemmisülésének lehetősége.

Az internet nem önmaga archívuma

Mindennek két fontos következménye van. Az egyik, hogy bár az internet kiváló médiuma és hordozója az archívumnak mint olyannak, de az internet nem működik önmaga totális archívumaként. Az internet emlékezetének e töredékességéből nem csak az következik, hogy az interneten adott pillanatban elérhető dolgok nem reprezentálják az internet összes múltbeli állapotát, hanem az is, hogy az éppen látható pontok összekötése nem lehet elegendő ahhoz, hogy feltárja a hálózat aktuális jelenét, még kevésbé a múltját. Az internet nem írja meg a saját történelmét. Nem elég rátekinteni, hogy feltáruljon a múlt, mert nagyon sok minden időlegesen elérhetetlen vagy örökre elveszett. És ami éppen megvan, az is kevés ahhoz, hogy összeáljon belőle egy történelem: a digitális technológiai nyomok sokszor összevissza kallódnak, és a mögöttük rejlő, azokat magyarázó emberi történetek már nem láthatóak magukban a nyomokban, azokat már fel kell tárni, utánuk kell mennni, meg kell kérdezni.  

A 2014-ben Szakadát Istvánnal elkezdett Magyar Online és Digitális Médiatörténet (MODEM) projekt első, a magyarországi online média történetét feltárni kezdő szakasza egyrészt ennek az útnak az első lépéseit kísérelte megtenni. Azaz összegyűjteni és elérhetővé, hozzáférhetővé, valamint kereshetővé, felhasználhatóvá és használhatóvá tenni minél több olyan információt, adatot, tudást, ami a magyarországi online és digitális média történetének része, vagy arról szól.

De ez csak az egyik cél. A MODEM — ahogy általában a történettudomány — célja nem pusztán az archiválás, hanem a rendszerezés és értelmezés is. Ha meg is akarjuk érteni a magyar digitális múlttal kapcsolatban előállt és előállított információkat, akkor ahhoz nem elég pusztán egy archívumot létrehozni. A MODEM projekt másik célja ezért az adatokra építve új ismeretek szerzése és értelmezése, eddig nem látott, nem eléggé alátámasztott trendek feltárása, az események kontextusba helyezése,  az üzlet, a tartalom, a társadalom, technológia és a média összefüggéseinek elemzése, a tények ellenőrzése. A MODEM archiválást és információ-felélesztést célzó vállalkozásának jelenleg legfontosabb része a 18 mélyinterjúból álló oral history archívum, melyben  nagyjából egymillió karakternyi személyes és egyben szakmai történet található a hazai digitális múltról, és amely nyitva áll minden érdeklődő olvasó és értelmező előtt. Az oral history archívumépítés egyik fontos funkciója, hogy megmutassa a történelem szubjektív, emberi és sokszor esetlegességek mentén szerveződő természetét, de mindezt úgy, hogy lehetőleg ne egyes szereplők, elfogultságok határozzák meg a múlt reprezentációját. Ezért az  egyes egyéni történetekben található szubjektív szempontok értelmezése, egymással összevetése, valamint a visszaemlékezésekben található állítások, adatok összefésülése, rendszerezése és kutathatóvá tétele, vizualizálása is része az erchívmumépítés folyamatának.

Mindkét folyamatnak — az archiválásnak és az értelmezésének is — az elején vagyunk. Egy választott területen elkezdtük a gyűjtést, rendszerezést és interjúkészítést, amely forrásoktól függően terjedhet majd tovább a magyar digitális kultúra többi potenciális területére, a kreatív iparágaktól kezdve (film, zene), az üzleten és gazdaságon át az oktatásig. Közhelyes, de hiszünk abban, hogy egy ilyen archívumnak szabadon hozzáférhetőnek kell lennie mindenki számára, és ez igaz az értelmezés lehetőségeire is. Bár a hosszú távú tervek között szerepel egy, a forrásokra épülő „magyar digitális médiatörténet” összeállítása, egy „nagy narratíva”, a máig hiányzó, társadalomtudományosan hiteles történeti elbeszélés kialakítása, azt egyáltalán nem kívánjuk meghatározni, ki milyen további értelmezésekhez használja fel azt, amit elérhetővé teszünk. A klasszikus szabad forráskód modell nyomán bárki bármit kihozhat belőle, és — bízunk benne — majd a tudáspiac eldönti, mely értelmezések állják ki az idő próbáját.

Miért fontos mindez? Mostanában nagyon sokat beszélnek szakmán belül és kívül is az újságírás, a digitális média válságáról, a változás kiismerhetetlenségéről és tartalmi, üzleti, társadalmi kockázatairól. A múlt megismerése és megértése elkerülhetetlen a jelen és a jövő tervezésében, és különösen ebben az időszakban létfontosságú, hogy megértsük a múlt tanulságait, hogy fel tudjunk készülni a holnapra, a médián belül és kívül egyaránt.

(A Médiakutató folyóirat téli számában Digitális történelmek címmel jelenik meg egy tanulmány-blokk, ami a magyra internet történetének különböző fejezeteivel foglalkozik majd. Ez a szöveg a blokk bevezetőjének egy részlete.)

 

Címkék: internet online modem archívumok médiatörténet

Olvasnivalók 2015-ből 2016-ra, avagy 10+ írás technológiáról, újságírásról, populáris zenéről és kultúráról

2016.01.23. 22:44 tofalvyt

Poszt, amit tilos megírni: "Miért nem írtam a blogra az utóbbi időben?". Poszt, amit lehet, sőt illik írni: "10 cikk, amit muszáj elolvasnod 2016-ban".  Ezért szemérmetlenül ez utóbbi formátumhoz nyúlva, de egyértelműen az előbbi mentegetőzési szándékot leplezni próbálva ajánlom figyelmetekbe a 2015-ös év termését, némi kitekintéssel, és a 2016-ban rendszeresen frissülő blog reményével.

imag2223.jpg

Az új technológiák / régi technológiák kulturális megalkotása

A 2015-ös év elején foghatták kézbe a nagy tömegek az Információs társadalom folyóirat általam szerkesztett számát. A könyvterjedelmű, teljesen ingyen letölthető Új média, régi média - Az új kommunikációs és médiatechnológiák társadalmi konstrukciója több más nagyszerű írás és a már itt is közölt bevezetőm mellett egy tanulmányomat is magában foglalja, Technopesszimizmustól a digitális utópiákig: A technológiák kulturális megalkotása címmel. A hivatalosan is évnyitó cikk a Magyar Tudományban jelent meg, A kritikai technológiakutatásról  címmel. Mindezeknek az írásoknak az egyik fő üzenete az, hogy az úgynevezett új technológiákat nem csak úgy lehet - és talán nem is úgy érdemes - megérteni, hogy a technológia forradalmi vagy katasztrofális társadalmi hatásait adottnak vesszük. Hanem inkább úgy, hogy megnézzük, a társadalom, a kultúra, azaz mi magunk hogyan járulunk hozzá egy-egy technológia előretöréséhez, károsnak vagy éppen forradalminak észlelt elterjedéséhez. A technológiák önmagukban nem jelentenek semmit, mi töltjük meg őket tartalommal, de erről hajlamosak vagyunk elfeledkezni.

Digitális technológia és újságírás

Hasonló motivációja van azoknak az írásaimnak is, amelyek az újságírás jelenlegi digitális transzformációjának kulturális és technológiai összjátékát vizsgálják. A főleg a disszertációm alapján elkészült, szintén a mainstream elbeszéléssel szembemenő tanulmányok arról szólnak, hogy az újságírás sajátos szakmai, üzleti, etikai és más kulturális jellegzetességei hogyan határozták meg a digitális technológiák érvényesülését a szakmában, hogyan alakulhatott ki a jelenleg válságosnak és forradalminak egyaránt ítélt helyzet. Ezek közül már olvasható a Digitális technológia, kultúra és az újságírás határai: Hogyan formálja a kultúra technológiát? az őszi Médiakutatóban, és a tanulmány esszésített elbeszélése az Élet és Irodalomban (sajnos online is csak egy sör áráért): Ostrom alatt”: Mit mond el az újságírás legújabb átalakulása a technológia, kultúra és média viszonyáról? A szakmaszociológiaibb vonatkozásokról elolvasható "A személyes és a nyilvános titokzatos keveréke”: szakmai határok és az újságírás ideológiája az In Medias Resben. Ennek az szempontnak a még hardcore-abb fogalmi szempontjairól szól Az újságírás határmunkálatainak fogalmi alapjairól című cikk, ami jelenleg a Szociológiai Szemlénél van második bírálati körben, így remélhetőleg idén már olvasható lesz. Szintén 2016-os megjelenésre vár két, már elkészült tanulmány, az Újságírás a Wikileaks után és a Jog, állam, hatóságok: az újságírás külső határai. És ha a sors is úgy akarja, akkor még ebben az évben megjelenhet mindezeket a munkákat monográfia formájában egybegyúró könyvem, A digitális jó és rossz megalkotása: technológia, kultúra és az újságírás határai.

Populáris zene és technológia

A harmadik terület, ami foglalkoztat egy ideje, így tavaly is, a populáris zene és a technológia kapcsolata. A fő vezérfonal itt is a technológiai ökoszisztéma kulturális meghatározottsága, azaz hogy a zenéhez kapcsolt értékeink mennyire hajlamosak meghatározni egyes zenei technológiák karrierjét, és hogy az úgynevezett fejlettség vagy minőség milyen erősen társadalmilag megalkotott kategóriák. Ebben a témában egy könyvfejezet született, a Vinyl, mp3 és kulturális tőke: az audioformátumok és zenei médiumok kulturális megalkotása, ami az Ignácz Ádám által szerkesztett Műfajok, stílusok, szubkultúrák című kötetben jelent meg. 2016 ezen a téren is sűrűnek ígérkezik: lassan befejeződnek a Barna Emíliával közösen szerkesztett Made in Hungary: Studies in Popular Music című kötet munkálatai a Routledge kiadónál - ebben a könyven angolul olvasható majd a fent említett cikk, ez lesz az Of Vinyls, Mp3s and Cultural Capital: The Social Construction of Audio Technologies. Jelenleg pedig a Zene, valós időben. Okostelefonok, streaming és zenei identitás munkacímű cikken dolgozom - súlyos határidőcsúszással.

(Az írások nagy része nem jöhetett volna létre, ha nincs az MTA BTK Médiatudományi kutatócsoportja, mely az alkotómunkát támogatta. A támogatást és a bizalmat ezúton is köszönöm.)

Címkék: tartalom cikkek tanulmányok 2015

A bunkofontól a rádiótelefonon át a telefonig - mit jelent a mobiltelefon?

2014.10.28. 15:17 tofalvyt

Hogyan és miért vált a mobiltelefon a kilencvenes évek közepi bunkofonból rádiótelefonná majd csak simán telefonná? És az egész sztori mit mond el a kultúra és technológia viszonyáról?

Talán 1997 tavasza lehetett, amikor egyik gimnáziumi osztálytársnőm egy meglepően valódinak látszó játék-mobiltelefonnal lepett meg az iskolában. A nagyjából a Nokia akkori csúcsmodellje, a 6110-es formáját hűen visszaadó műanyagdarab rögtön a poénok kimeríthetetlen forrásává vált. A legszórakoztatóbb játék természetesen a telefonálás imitálása volt, és persze kizárólag úgy, ahogyan a mobiltelefonálást mint tevékenységet akkor láttuk. A mobiltelefonálás olyan dolog volt, amit hangosan, hivalkodóan, fenyegető hangnemben kellett előadni, „okosba” megoldásokról, bizniszről beszélve, a telefont tartó kézhez tartozó könyököt éles szögben eltartva a testtől.

6110-fcv-800.jpg

A nyelvhez, a kommunikációhoz, a testképhez, a társadalmi osztályoz és nemhez kapcsolódó sémák markáns sztereotípiává álltak össze a kulturális jelek és jelentések hálózatában. A mobiltelefonálás nyelvét egyszerre bemutatni és kigúnyolni kívánt nyelvnek volt egy saját vonatkoztatási rendszere: sajátos hangsúlyozással, hangképzéssel és szóhasználattal („Lajoskám, figyeljél”). A nyelvtől elválaszthatatlanul jelen volt a társadalmi osztály és nem magától értetődő fontossága: a telefonáló szerepe a tanulatlannak, a fekete- vagy a szürkegazdaságban működőnek, intellektuális hiányosságait felfújt izmokkal és fenyegető fellépéssel pótolónak gondolt férfié volt – aki a nem mindig kimondott feltételezés szerint a kissé sietve, demonstratív céllal felszedett izomtömegek miatt nem tudta leengedni a karját, és kényszerült a telefon szögletes, eltartott könyökű tartására.

Megbélyegző telefonálás

Az eszköz technológiájára (rádiótelefon), méretére (maroktelefon), hordozhatóságára (mobiltelefon) utaló korai köznyelvi elnevezések mellett volt egy másik, legalább annyira gyakran használt neve a mobiltelefonnak a kilencvenes évek közepén: bunkofon. A névadás jelentősége abban állt, hogy nem az eszköz, hanem a tipikusnak gondolt felhasználói kör –gyanús vállalkozók, újgazdagok – tulajdonságáról alkotott benyomást emelte be a technológia elnevezésébe, a mindennapi beszédbe.

Nincs megbízható adat, felmérés arról, hogy a korai magyarországi mobiltelefon-felhasználók többsége vajon valóban a féllegális vállalkozók köréből került-e ki. Ahogy arról sem, hogy a féllegális vállalkozók valójában mennyire feleltek meg a róluk előszeretettel terjesztett sztereotípiáknak. De mind a vállalkozókhoz, mind a mobiltelefonáláshoz kapcsolódó, akkor kialakított kulturális jelentéseket, sztereotípiákat máig gazdagon őrzi a kulturális emlékezet. A privatizációs hullámban és/vagy a korai kapitalizmus bizonytalan gazdasági közegében sikeresen érvényesülő, gyorsan meggazdagodó független vállalkozói életpálya egyszerre volt vágyott és gyűlölt a késő-kádári korszak kiszámíthatósága után a magukat bizonytalanságban találó embertömegek számára. Az ellentmondásos attitűdöket kiváltó vállalkozó figurájához kapcsolódó érzelmeket és előítéleteket pedig nem volt nehéz egységes sztereotípiába rendezni a nem feltétlenül általános, viszont kétségkívül legérthetőbb, leglátványosabb, a feltételezett normától leginkább eltérő viselkedési minták és tulajdonságok mentén: drága nyugati autók, kopasz fej, szoláriumozott bőr, felfújt izmok és: mobiltelefonálás.

A mobiltelefonálás mint tevékenység már önmagában stigmatizálta a kilencvenes évek közepén mobiltelefonálót. A korábban magánjellegű tevékenységnek számító intim kommunikációs aktus kivitele az utcára, vagy még kirívóbb esetekben nagyobb embertömegbe, például a tömegközlekedési eszközökre, súlyos vétség volt az addig bevett szokások, elvárások, hagyományok, az illem ellen. Nem kellett feltétlenül megfelelni a vállalkozókkal kapcsolatban kiépített sztereotípiáknak ahhoz, hogy rosszallást váltson ki a mobiltelefon nyilvános használata. De a látványosnak és könnyen azonosíthatónak tűnő társadalmi rétegnek és a telefonálásnak az együttes észlelése már kiválóan megfelelt a már létező sztereotípiák igazolására, és a két tevékenység összekapcsolódásának megalapozására.

6110 vs. 8110

Szelektív észlelésünk, heurisztikáink velünk maradtak, de hamarosan új előítéletek, képzetek és asszociációk kezdtek el társulni a készülékhez és a használatához. Alig két évvel a műanyagtelefonnal való iskolai viccelődés után, 1999-ben mutatták be a Mátrix című filmet, ami az akkor kurrens magyarországi értelmezéstől radikálisan eltérő mobiltelefon-reprezentációt mutatott be. A Keanu Reeves kezében varázsütésre kinyíló, fekete Nokia 8110-es telefon nem bunkofon volt, hanem a jövő technológiája. Olyan eszköz, amelynek segítségével a nem is olyan távoli jövőben nem csak a hangalapú kommunikáció alakul át forradalmian, hanem természetfelettinek ható műveletek is végrehajthatóak vele. Amikor a Mátrix-féle mobiltelefon-értelmezés belépett a magyarországi kulturális közegbe, nemcsak az eltérő időszakok, hanem az addig párhuzamosan létező helyi kulturális értelmezések jelentései is interakcióba léptek egymással: a kilencvenes évek közepének magyarországi társadalmi-technológiai előítéletei és a kilencvenes évek végének amerikai technológiai futurizmusa.

DiscoverNokiaPhoneInTheMatrix_large.jpg

Csak pár év kellett hozzá, hogy ez a viszonyrendszer ismét radikálisan megváltozzon. A mobiltelefonálás technológiája Magyarországon döbbenetesen gyorsan elterjedt, már 2007-ben átlépte az előfizetések száma a teljes lakosság lélekszámát, az elsők között a világon. Egy ennyire elterjedt technológiánál már nemigen lehetett kivételes, jellegzetes felhasználói csoportokat még csak a sztereotípiák szintjén sem azonosítani: a mobiltelefonálás maga megszűnt társadalmilag stigmatizáló lenni. A megmaradt értelmezési konfliktusok pedig leszűkültek a használat bizonyos, helyénvalónak vagy nem helyénvalónak tartott módjainak megvitatására, és az ehhez kapcsolódó előítéletek megalkotására. Például lehet-e hangosan zenét hallgatni mobilról a buszon, és kik azok, akik jellemzően ezt csinálják, és jellemzően milyen zenét hallgatnak? Milyen közegben milyen benyomást tesz a headseten vagy fülre rögzített bluetooth-os headseten beszélés, és jellemzően kik használják ezeket a technológiákat? Kik azok, akik nem kapcsolják ki a telefont a moziban, vagy akik megnézik a vetítés közben az üzeneteiket?

Ma már magát a szót is – mobiltelefon – egyre ritkábban használjuk, a vezetékes telefonok rohamos kipusztulásával a mobiltelefon egyszerűen telefon lett, új technológiából régi technológiává vált, ahogy beépült a már előtte is meglévő, régi társadalmi, kulturális mintázatokba.

Nem a mobil volt az oka

A technológiák folymatosan változnak, és velük együtt változnak a kulturális jelentések is. De ahogy a mobiltelefon jelentéseinek rövid története is mutatja, a változásoknak a technológia nem az egyedüli okozója, kizárólagos motorja. A kulturális hálózatok és jelentések alapvetően meghatározzák, hogy egy adott technológia milyen szerepet tölt be az életünkben, és hogy milyen lehetőségeket kap egyáltalán a gyakran „forradalmiként” vagy „végzetesként” értelmezett „hatás” kifejtésére.

Bár gyakran úgy észleljük, hogy a technológia egyfajta determinisztikus hatással van a kultúrára, az esettanulmányok sokasága azt mutatja, hogy a folyamatot inkább egy közös rendszerként érdemes szemlélni, és az ezzel ellenkező észleletünk is a társadalom és technológia kölcsönhatásának rejtvényei közé tartozó problémák egyike. Az új technológiák, ahogy azt a nagyszerű Carolyn Marvin megfogalmazta, nem idegen szereplőként avatkoznak be a kultúrába, megváltoztatva azt, hanem éppen ellenkezőleg: a már meglévő motivációinknak, társadalmi konfliktusainknak nyújtanak további terepeket, színtereket és hálózatokat.

(Hamarosan megjelenik az Információs Társadalom című folyóirat tematikus száma, ahol több tanulmány is a technológia és kultúra viszonyával foglalkozik majd - ez a bejegyzés a számhoz írt bevezetőm rövidített változata.)

Címkék: telefon kultúra nokia mobiltelefon technológia

A tudományos világ úgy működik, mint egy drogkartell?

2014.10.16. 23:29 tofalvyt

Ha azt a szakmát keresed, aminek a struktúrája a leginkább hasonlít a tudományos kutatói és oktatói világ munkaerőpiaci szerkezetéhez, akkor nem is kell messzebb menned a drogdílerekénél - állítja Alexandre Afonso, a londoni King's College tanára. Afonso nem viccel: adatok tömegével támasztja alá, hogy a "kívülállók" tömegéből és "beágyazottak" kicsiny magjából álló tudományos világ hogyan termeli újra a drogkartellekéhez hasonló struktúrákat. Magyarországon a helyzet ha lehet, még ennél is bizarrabb.

Alexandre Afonsónak az LSE egyik blogján megjelent írása a (szintén nagyszerű) Freakonomics című könyv egyik szerzőjének, Steven Levittnek és Sudhir Venkateshnek a "Miért élnek a drogdílerek az anyjukkal?" című tanulmányából indul ki. A tanulmány azt a problémát feszegette, hogy hogyan lehetséges az, hogy a drogdílerek nagy része elképesztően keveset keres (akár 3 dollár 30 centet óránként), de mégis benne marad a bandában, vállalja a gyakran élet-halál helyzeteket és akár hosszú évekig jár az anyuci házából dolgozni, hogy valahogy megkeresse a napi betevőt.  

A válasz az, hogy ilyenkor a drogdílerek tömegeinek szeme előtt nem az aktuális nyomorúságos életkörülményeik, hanem a potenciális csábító lehetőségek lebegnek: hogy majd valamikor elképesztően sok pénzt kereshetnek, mint vezetők vagy középvezetők a bandában. A probléma csak annyi, hogy mivel az aspiránsok rengetegen vannak, viszont a beágyazott elit nagyon-nagyon szűk, ezért a vágyott karrierív a dílerek legnagyobb része számára teljesen elérhetetlen. Az ilyen típusú, rendkívül egyenlőtlen jövedelemelosztású munkaerőpiacokat, ahol nagyon sok a "kívülálló", bizonytalan helyzetű, de biztonságra pályázó aspiráns, és nagyon kevés a "beágyazott", biztos és jól fizető pozícióval rendelkező szakember, nevezik kettős munkaerőpiacnak. Ilyen kettős munkaerőpiaca van a drogkartelleknek, és - igen, a tudományos világnak.

Mr-White-Breaking-Bad.jpgNem véletlen, hogy Heisenberg.

Kettős munkaerőpiac a tudományos világban

A kettős munkaerőpiac hasonlóan jelenik meg a tudományban is, világszerte. Elképesztően sokan szeretnének biztos egyetemi vagy kutatói állást szerezni (tudományos fokozattal vagy anélkül), de a rendszer csak nagyon kevés biztos pozíciót oszt ki. A rendszer izgalmas módon azonban nem (csak) pályaelhagyókat termel ki ezzel, hanem egy olyan, rendkívül széles professzionális réteget, akik a valamikori elhelyezkedés reményében nagyon rosszul fizető, periodikus munkákat és megbízásokat vállalnak vagy éppen ösztöndíjakat pályáznak ösztöndíjak után az akadémiai életben.

A rendszerben több olyan szűk keresztmetszet van, ami kizárja, hogy minden tehetséges vagy kiváló aspiráns el tudjon helyezkedni. Például sokkal több a tudományos fokozattal rendelkezők, mint a tanársegédi állások száma, sokkal kevesebb a senior kutatói helyek száma mint a junior aspiránsoké, és így tovább. De az, hogy pontosan hol vannak a főbb gátak, kultúránként változik.

Fázisok és életpálya-szakaszok szerint lebontva Afonso az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Németország akadémiai munkaerőpiacait hasonlította össze, és arra jutott, hogy amíg például a briteknél statisztikailag a PhD-hallgatói éveket a legnehezebb kibekkelni, és ott a legnagyobb a kívülállók tömege, addig ez Németországban pont a PhD-fokozat megszerzése után következik be. Amerikában pedig mindkét fázis tele van kívülálókkal, de ami közös pont, hogy a legmagasabb, senior szinten (a végig a szem előtt lebegő cél) már szinte csak a beágyazottak vannak.

AfonsoFigure4-1024x767.jpg
Magyarország: kettős munkaerőpiac és kívülálló beágyazottak

Ha a magyarországi tudományos világ munkaerőpiacának infografikáját is hozzá kellene illesztenem a fenti ábrához, akkor az alsó kettő kockát kékre színzném, és mindegyikre ráírnám, hogy "kívülállók", a harmadik, legfelső kockát pedig kettéosztanám, fele-fele arányban a kívülállóknak és a professzoroknak adva.

Miért? Szigorúan szociológiai-munkaerőpiaci szempontból, és a szikár számokat nézve ma Magyarországon a kettős tudományos munkaerőpiacnak az ad még egy csavart, hogy a biztos állással rendelkező senior elit státusz egyre kevésbé kínál csábító anyagi feltételeket, a junior vagy közép-senior állások pedig majdnem ugyanolyan rosszul fizetnek, mint a kívülálló megbízások. Ha példaképp egy saját lakással nem rendelkező aspiráns esetét vesszük, akkor azt lehet megállapítani, hogy sem a doktori ösztöndíjból (kb. 100 ezer forint), sem a tanársegédi (kb. 115 000 forint), sem az adjunktusi (kb. 143 000 forint) fizetésből nem lehet megélni, viszont a semi-senior docensi fizetés (kb. 180 000 forint) sem kínál éppen felhőtlen boldogulást. Szemben tehát a nyugati modellekkel, nálunk sem a kívülállói, sem a beágyazott fizetések nem alkalmasak a tudományos életpálya finanszírozására, egészen a senior professzori szint eléréséig (kb 250 000 forinttól felfele), ami legalább 15 súlyosan alulfizetett év munkáját igényli. (Arról, hogy a senioritás a tudományban eleve plusz egy évtizedet jelent más szakmához képest, Láng Benedek írt korábban egy kiválót).

Ami demográfiai értelemben életben tartja a magyar akadémiai munkaerőpiaci rendszert, az feltehetően egyfelől természetesen a szintén jelenlévő "anyuval élés" szindróma, illetve ennek valamivel vidámabb variánsai, az örökölt vagyonnal rendelkezők vagy vagyonosabb rétegekből érkező aspiránsok, másfelől a több párhuzamos állást vállalók rétegei. Azt viszont megkockáztatom, hogy az Afonso által elemzett nyugati modellekkel szemben a legnagyobb különbséget az jelenti a magyar kettős munkaerőpiacon, hogy amíg a nyugati világban egy igaz kegyetlen és overkill-típusú, de mindenesetre versenyt erőltet a rendszer, addig nálunk ez egyértelműen kontraszelekciót és pályaelhagyást generál, és ha ez így marad, hosszú távon súlyos következményei lesznek. 

(Afonso a kutatását még 2013 decemberében közölte, de azóta - ha jól láttam - magyar nyelven nem jelent meg róla hír, pedig  ennél jobb és fontosabb írást eddig nemigen közöltek a tudományos életpálya és az akadémiai karrier problémáiról.)

FRISSÍTÉS: Írd meg nekem a történeted, véleményed! Nagyon sokan megosztottátok ezt a posztot és írtatok is, ami megerősített abban, hogy érdemes jobban elmerülni a részletekben. Ha oktató vagy kutató vagy, akár junior, akár senior, és vannak saját élményeid és gondolataid a tudományos karrierépítés sajátosságairól bármely tudományterületen amelyeket megosztanál velem, kérlek írd meg nekem egy e-mailben ide: tamastofalvy KUKAC gmail PONT com. Kérlek azt is írd meg a levélben, hogy anonim módon nyilatkozol, vagy közzétehető-e a neved, pozíciód is. (Nyilatkozat nélkül anonimként fogom kezelni a történeteket.) 

Címkék: tudomány akadémia drogkartell tudományos életpálya Alexandre Afonso

Felszámolja-e az internet a szegénységet?

2014.09.16. 13:13 tofalvyt

Az internettől elszigetelt és a szegény népesség jelentős átfedést mutat az egész világon. De a korreláció nem mindegyik irányba jelent okságot. Aki a legszegényebbek közé tartozik (az adott régió mércéi szerint), az nagyon nagy valószínűséggel nem internethasználó, a jobb anyagi helyzet pedig többnyire jó indikátora az internet-hozzáférésnek. De az egyenlet fordítva már nem feltétlenül működik: azaz, ha internethasználó valaki vagy azzá válik, nem feltétlenül tartozik vagy éppen kerül a jobb anyagi helyzetűek közé.

internet.org_.jpg

Júliusban indította el a Facebook Zambiában az Internet.org program első telefonos alkalmazását, amellyel az ottani Airtel-előfizetők ingyenesen férhetnek hozzá néhány online szolgáltatáshoz, mint például a Google keresője, egy időjárás- és álláskereső site és természetesen a Facebook. A cég tavasszal jelentette be, hogy a 2013-ban elindított program folytatásaként együttműködik a NASA-val és más kutatóközpontokkal is, hogy többek között drónokat, műholdakat és lézeres technológiákat is bevethessenek az internet szegényekhez való eljuttatásában.

A Google mindeközben egymilliárd dollár értékű műholdflottát tervez az űrbe lőni, és szintén drónfejlesztésbe fektetett be. A Titan Aerospace megvásárlása és a műholdprojekt a vállalat saját internetterjesztési tervébe, a Project Loonba illeszkedik, melyben a sztratoszférába juttatott ballonok segítségével továbbítanának kábel nélküli internetet a világ elmaradott térségei felé.

Mindkét program azt a célt kommunikálja, hogy a digitális szakadék betemetésével jobbra fordítható a legszegényebbek sorsa. Ám bármilyen őszinte is ez a célkitűzés, egyelőre több kérdést vet fel, mint amennyi reményre okot ad. Az eddigi tapasztalatok ugyanis inkább arra engednek következtetni, hogy az internethasználat és a sikeres boldogulás kapcsolatát éppen az interneten kívüli tényezők határozzák meg leginkább.

Arról, hogy a Google és a Facebook legújabb projektjei vajon segítenek-e a szegények felemelésében, a Magyar Narancsnak írtam egy véleménycikket, amely teljes egészében elolvasható itt.

Címkék: google facebook szegénység magyar narancs digitális szakadék internet.org loon project

Az Első Napon Úgy Tűnt, az iPad az Apple Legnagyobb Kudarca Lesz, De Utána Hihetetlen Dolog Történt

2014.08.11. 11:39 tofalvyt

Steve Jobs 2010. január 27-én, az Apple szokásos szertartásán mutatta be az első iPadet. A táblagép valamivel később, április 3-án került a boltokba, rövidesen az Apple legsikeresebb termékévé, később a teljes személyi számítógép kategória felforgatójává vált. Ebben a formájában ez egy meglehetősen zökkenőmentesen hangzó történet. De ez csak a teljes sztori egy része.

 


8 Things That Suck About the iPad.jpg
Amire nem sokan emlékeznek, de az internet szerencsére igen: a bemutató és a forgalomba hozatal között eltelt a bő két hónapban az egész technológiai szakma egységesen röhögte ki az Apple táblagépét, és jósolta meg annak gyors kimúlását. Hogy ez az egész mit mondhat el a kultúra, technológia és az üzlet kapcsolatáról - együtt az iWiW kudarcának és a kerékpározás korai fejlesztéseinek példáival - arról szól a legújabb Forbes magazinban megjelent írásom, ami elolvasható teljes egészében itt is.

Címkék: apple iwiw kultúra fejlődés technológia bicikli forbes iPad

A közösségi háló felbomlása és a tartalom felemelkedése – Az iWiW halálára

2014.06.29. 15:05 tofalvyt

Az iWiW – akkori nevén WiW – 2002-es indulásakor a világ egyik első online közösségi hálója volt, egy később előre nem láthatóan monumentális méreteket öltő szemlélet, fejlesztési irány és iparág korai képviselőjeként. 2014-es bezárása is részben az idők változásának terméke: az iWiW kimúlásával párhuzamosan nem csak ez a sajátos lokális történet, de a közösségi háló globális ideája által uralt online évtized is lassan véget ér. De mi következik utána?

iwiw.jpg

Egy barátom egyszer elmesélte, hogy talán 2005-ben elment egy koncertre Budapesten, ahol látott egy lányt, aki nagyon megtetszett neki. Röviden szóba elegyedtek, aztán valahogy elszakadtak egymástól. A barátom mindenestre három információt biztosan tudott: a lány keresztnevét, hogy szegedről jött, és hogy 22-25 éves lehet. Még aznap éjjel felment a WiWre, és pár perc múlva meg is találta a lányt.

Ez a történet teljesen tipikus volt abban a pár évben, amikor gyakorlatilag az egész internetező magyar lakosság fenn volt a világon példa nélküli módon helyi fejlesztésű, első számú majd jó ideig piacvezető közösségi hálón, és jóval korábban, mint ahogy a világ nagyobb részén ez általánossá vált volna. Az, hogy a közösségi háló a kivételesen korai hazai befogadás és a későbbi globális közösségi háló boom nyomán világszerte elidegeníthetetlen része lett százmilliók mindennapi életének, elkerülhetetlenül meghatározta a szolgáltatásnak az online világban betöltött szerepéről, és általánosságban az internetről való gondolkodást is.

A hálózat eszméje, és ami utána jön

Ahogy az internet megelőző szakaszában a virtualitás (egy, az offline világtól külön álló, alternatív világ feltételezése) volt az, amiben az internetnek a társadalomban betöltött szerepét (legyen az egyirányú vagy oda-vissza hatás, jó vagy rossz) és egyben a technológiai fejlesztések fő értelmét és irányát látták, úgy vált az elmúlt évtizedben a hálózat az internet uralkodó eszméjévé. Az internet az, ami összeköti az embereket. Az internet az, ami láthatóvá teszi a kapcsolatainkat. Az internet egyik fő funkciója az, hogy bemutassa az összefüggések és összeköttetések hálózatát, egyfajta online leképezéseként, vagy éppen - összekapcsolódva a virtualitás eszméjével - kiegészítőjeként az offline társas világunknak.    

Az én 12 évem az iWiW-en négy számban:

Mikor regisztráltál az iWiW-en:2002.06.29.

Egyedi azonosító (userID):3041

Ez a fő funkció egészen addig volt, lehetett az internet minden mást háttérbe szorító jelene és jövőképe, amíg az internet architektúrája, platformjai és az általa közvetített média természete ezt támogatta leginkább. A hálózati digitális világ azonban nagyon megváltozott az utóbbi pár évben. A legnagyobb digitális platform immár nem közösségi háló és nem böngésző, hanem egy telefonos-táblagépes operációs rendszer, az Android. Ezzel párhuzamosan a webes tartalmakról egyre inkább az alkalmazások felé mozdul el az internethasználat. De a legjelentősebb változást az ezekre a hangsúlyeltolódásokra épülő média-ökoszisztéma átalakulás hozta.

Íme az új broadcast médium

A virtualitás és a hálózat eszméje által dominált online évtizedben az internet a tradicionális elektronikus médiumok (televízió, rádió) és a sajtó egyfajta antitéziseként jelent meg: az internet volt a napirendet agresszíven tematizáló, a bejáratott csatornákon napi rendszerességgel tartalmat közvetítő, azaz broadcast média alternatívája. Ez részben az interneten elérhető tartalom jellegének köszönhetően, de még inkább az internetes tartalom közvetítésének és fogyasztásának módjai miatt alakulhatott így. Frank Zappa mainstream-underground megkülönböztetését parafrazálva, a broadcast médiából jött a tartalom hozzád, de az interneten neked kellett érte lemenned. Az utóbbi pár évben azonban ez radikálisan megváltozott.

A „be lehet zárni az internetet mára”, vagy a „ma már nem lesz jobb az interneten” ironikus kommentárjai tömören jelzik az internetes médiafogyasztás átalakulásának lényegét. Ma már jellemzően nem utánamegyünk az internetes tartalomnak, hanem inkább az jön hozzánk, napi rendszerességgel, bejáratott csatornákon, és jellemzően nagyon kevés forrásból, szűrőn keresztül – akárcsak a régi broadcast világban. A megugró multimédiás, broadcast-jellegű tartalomfogyasztás centralizáló hatása pedig egyre inkább parlagon hagyja a hálózat szerteágazó, statikus funkcióit, és egyre inkább a kapcsolatokon keresztül történő tartalomfogyasztás-szervezést, azaz szűrést helyezi előtérbe.

A háló, ami leváltotta a hálót

A sors, illetve a médiatörténet és a piac egészen különös fordulata, hogy a közösségi hálóból közösségi alapon működő tartalomfogyasztó szűrőt éppen egy olyan vállalat csinált, amely még a hálózati kor termékeként jött létre. A Facebook két olyan dolgot vezetett be, amely sarkaiból forgatta ki az addigi elképzeléseket az online hálózat és a tartalomfogyasztás viszonyáról. Az egyik a Newsfeed, amely az addig statikus kapcsolati háló használatát broadcast média jellegű dinamikus hírfogyasztási térré transzformálta. A másik a like gomb, amely egy eléggé túl nem értékelhető húzással gyakorlatilag az egész internetet a Facebook, és így természetesen a Newsfeed potenciális tartalom- és reklámforrásává tette, elmosva a háló és a hálón kívüli világ határait.

A ma még mindig a Facebook által uralt globális közösségi háló piac azon szereplői, amelyek nem vették át ezt az új modellt, gyorsan eltűntek, a maradéknak pedig nem maradt más lehetősége, mint csatlakozni az új trendhez, a tartalomfogyasztói platform-szolgáltatáshoz. A hálózat ebben a modellben már csupán egy a sok eszköz közül, amelyek a tartalomfolyam szűréséhez, csatornázásához járulnak hozzá. Az elkövetkező pár év fejlesztései is várhatóan arról fognak szólni, hogy milyen szűrési algoritmusok működhetnek a tradicionális média által az utóbbi pár száz évben kikísérletezett szűrési, szerkesztési mechanizmusok helyett a közösségi médiában.

Az ideális algoritmus nyomában

Hiába áll rendelkezésre még mindig sok klasszikus, megosztható szerkesztett tartalom az interneten, ez a megosztás folyamatában csak az első lépés. A közösségi hírfolyamokban valamilyen módon optimalizálni kell azok megjelenését, láthatóságát, tálalását, szűrését, hatékonyságát és üzleti hasznosíthatóságát. Kinek a preferenciái jelenjenek meg ki felé, ki láthassa kinek a posztjait, miből lássunk többet és miből kevesebbet és így tovább. Aki jobban teljesít ebben a versenyben, az válhat azzá az aggregáló plaformmá, ahonnan felhasználók milliói vagy éppen milliárdjai a tartalmakhoz hozzáférnek. Erről a küzdelemről szól a Facebook és más aggregátorok felhasználóinak számára megfejthetetlen algoritmus-tekergetése, és ezeket a problémákat kell megoldaniuk a szolgáltatóknak - hacsak nem jelenik meg váratlanul egy újabb eszme vagy platform a médiában. 

Ami bármikor megtörténhet, hiszen ez a legutóbbi átalakulás is csak látszólag köszönhető kizárólag egyetlen vállalat innovatív lépéseinek. A technológiai infrastruktúra és a médiatartalmak változásainak, a felhasználók mennyiségének és viselkedésének folyamatos egymásra hatásában alakult úgy, hogy mindazok a fejlesztéseket, amelyeket történetesen a Facebook vitt piacra a legsikeresebben, innovációnak és nem éppen zsákutcának nevezzük ma. 

Pár kis tanulság a közösségi háló nagy évtizedéből:

 

Hiába van hatalmas infrastruktúrád és szinte mindenhol piacvezető pozíciód (Google) ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy a közösségi hálóban is automatikusan első leszel. Sőt, az is megtörténhet, hogy sorozatosan elbuksz a versenyben (Orkut, Buzz, Wave, Google+).

 

A piac itt is eltérítheti a márkákat, avagy hogyan lett a globális Orkutból a brazil közösségi háló.

 

A specializált közösségi háló nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Vagy a felhasználói rétegek, vagy a közvetített tartalmak mentén, de ezek a hálózatok hajlamosak az automatikus kinyílásra. Így válik például a szakmaiként indult LinkedIn fokozatosan a Facebookhoz hasonló nyitott, általános hálózattá.

 

Hiába látszik logikusan összevonhatónak az eredeti tartalomszolgáltatás és a közösségi aggregálás modellje, a kevert üzleti modellre eddig nem adódott igazán működőképes példa. Sem tartalomszolgáltatók nem tudtak eddig nagy aggregátort építeni, sem az aggregátorok nem építettek fel jelentős tartalomszolgáltatói platformot. A Magyar Telekom sem tudta kihasználni a _szinergiáit_.

 

Részben ezek a faktorok is magyarázhatják, hogy a Magyar Telekom miért nem tudott építeni az erőforrásaira a hazai online piac legnagyobb, egymilliárdos tranzakcióját követően, de a totális kudarcban a vállalat sorozatos rossz döntései is nyilvánvalóan közrejátszottak.

Címkék: trendek web internet közösségi hálózatok iWiW WiW

Mi lehet jobb a cukiságnál és a tudománynál? Hát a cukiság új tudománya

2014.05.11. 21:51 tofalvyt

Amikor mintegy fél éve egy félig viccelődő, félig szakmai beszélgetésben felmerült, mi lenne, ha megrendeznénk Magyarország, de meglehet egyben a művelt világ első cukiság-tanulmányok konferenciáját, még nem tudtuk, hogy akkor már több műhelyben gőzerővel dolgoztak az ügyön. Fogadjátok szeretettel a cute studies vagy cuteness studies néven futó vadonatúj diszciplínát, amely nem mást kísérel meg szigorúan szakmai szempontok szerint elemezni, mint a cukiságot.

Tekintve, hogy nem csak mindennapi életünket, de a fél internetet is olyan tartalmak mozgatják, amit összefoglalóan leginkább a cuki címkével lehet megjelölni, már-már érthetetlen, hol késlekedett eddig a cukiság új tudománya, amely azt kísérli meg értelmezni és modellezni, hogy miért és hogyan hat és van jelen a médiatérben a cukiság, mint olyan.

A két paradigmatikus mozzanat az irányzat kialakulásában egyfelől az East Asian Journal of Popular Culture „Cute Studies” című számának a felhívása volt. A szám jelenleg szerkesztés alatt áll, maga a kiadvány várhatóan az év vége felé jelenik meg. Másfelől pedig az M/C Journal már áprilisban előrukkolt a „Cute” című tematikus számával, amely feltehetően az első, a média és az aranyosság mélyebb összefüggéseit vizsgáló társadalomtudományos kiadvány.

cat-interesting.jpg

Mire kíváncsiak a cukiság-kutatók? Elsősorban például arra, hogy a kulturális közeg hogyan határozza meg a cukiság fogalmát, mi az ami cuki és nem egy bizonyos kontextusban? Továbbá: miért és mit észlelünk cukinak? Hogyan alkotjuk meg és hogyan használjuk az aranyosság koncepcióit? Milyen megjelenései vannak az aranyosságnak, szövegben, képben, hangban és mozgóképben? Vagy: milyen szerepet töltenek be a cukiként eladott és vásárolt tartalmak a médiagazdaságban? És ez csak pár kérdés a rengeteg közül, melyeknek megválaszolása egy tappancsnyival közelebb vihet minket a cukiság lehető legteljesebb megértéséhez.

Címkék: cukiság cute új tudomány cuteness

Kontent

A nevem Tófalvy Tamás, ez pedig a blogom technológiáról, digitális médiáról, kultúráról és a tartalomipar kihívásairól. Kultúrakutató és kommunikációs szakember vagyok. Jelenleg a BME KomMédia MA Digitális Média Szakirányának vezetője és az MTE főtitkára. Alapítója voltam a Zenei Hálózatok Egyesületnek, 2012-13-ban a Columbia University Fulbright-ösztöndíjas vendégkutatója voltam. A 2017-es Könyvhéten jelenik meg első két könyvem, a A digitális jó és rossz születése és a Túl a szubkultúrán, és vissza címmel.


13100951_10153660283356317_819397252990345276_n.jpg

Címkék

2013 (1) 2015 (1) akadémia (1) Alexandre Afonso (1) apple (2) archívumok (1) beszámoló (3) bicikli (1) big data (1) brown institute (1) ceu (1) cikk (2) cikkek (1) columbia (3) cosmopolitan (1) crowdfunding (1) cukiság (1) cuny (1) cute (1) cuteness (1) digitális (8) digitális jó és rossz (1) digitális szakadék (1) doktori disszertáció (1) dow jones (1) drogkartell (1) elnökválasztás (2) előszó (1) első ajtós felszállás (1) építészet (1) érvelés (1) észak-korea (1) facebook (1) fejlődés (1) felsőoktatás (1) fizetős falak (2) forbes (1) fordham (1) gangnam style (1) google (1) google maps (1) guy delisle (1) hispán (1) house of cards (1) interjú (1) internet (4) internet.org (1) iPad (1) IPI (1) iwiw (1) iWiW (1) ízlés (1) jóslás (1) kampusz (1) katasztrófa (2) képregény (1) kerekasztal (1) koltay andrás (1) közösségi finanszírozás (1) közösségi hálózatok (1) közösségi média (1) kultúra (5) kutatás (1) láthatatlan technológiák (1) lex fenwick (1) loon project (1) magyar (1) magyar narancs (4) marketing (2) média (8) médiakutató (1) médiatanács (1) médiatörténet (1) metró (2) mobiltelefon (1) modem (1) mp3 (1) nagy adat (1) netflix (1) new york (8) nokia (1) nsa (1) nyt (1) nyu (1) obama (1) online (2) online közösségi média (2) önszabályozás (1) orbángyurcsány (1) pénz (2) piac (2) politika (1) print (1) reklám (4) romney (1) sajtónyelv (1) sandy (1) siker (1) sorban állás (1) stanford (1) szakma (1) szegénység (1) színtér (1) tanulmány (2) tanulmányok (1) társadalmi konfliktusok (1) tartalom (3) technológia (4) telefon (1) televízió (1) televízó (1) térkép (2) trend (1) trendek (1) tropicana (1) tudomány (2) tudományos életpálya (1) újságírás (7) újságírók (2) új technológiák (1) új tudomány (1) underground (1) usa today (1) üzleti modell (1) város (1) vizuális reprezentáció (1) web (2) wired (1) WiW (1) wsj (2) yottabájt (1) youtube (1) zaklatás (1) zene (1) zeneipar (1) zenei hálózatok (1) zenelejátszás (1) Címkefelhő

Licensz: nem kopirájt, de:

Creative Commons Licenc

Köszönet

A 2013 és 2014 novembere között folyó kutatásaimat, így az ekkor itt megjelenő írásokat is a Nemzeti Kiválóság Program Jedlik Ányos doktorjelölti ösztöndíja támogatta. A kutatás az Európai Unió és Magyarország támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 azonosító számú „Nemzeti Kiválóság Program – Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése konvergencia program” című kiemelt projekt keretei között valósult meg.