A magyar média-önszabályozás kultúrájáról a Médiakutatóban

2014.03.12. 21:40 tofalvyt

IMAG0229.jpg"Média a törvényen túl? Önszabályozás a magyar írott médiában: elõzmények, kontextus, lehetõségek" címel jelent meg a Médiakutató legutóbbi, 2013 téli számában a tanulmányom, ami megkísérli felvázolni, milyen kulturális és társadalmi háttere lehet annak, hogy Magyarországon a média-önszabályozás modellje nem tudott olyan sikeressé válni eddig, mint például Németországban vagy az utóbbi időkig Nagy Britanniában. A 2010-es médiatörvények erősen kritikus és/vagy vegyes szakmai fogadtatása, a polarizálódó média, az önszabályozási hagyományok hiánya, a hazai közéleti sajtó csökkenő példányszáma és a közvélemény érdektelensége együttesen tesz keresztbe egy lehetséges önszabályozásra épülő hazai médiának.

Ezt az álláspontot próbálom alátámasztani a tanulmányban, ami itt letölthető és olvasható.

komment

Címkék: kultúra tanulmány önszabályozás médiakutató média-önszabályozás

A Yottabájtok tengere és az NSA technológiája

2014.02.20. 18:34 tofalvyt

Tudod-e mekkora az a Yottabájt? A Magyar Narancsban nemrég megjelent, immár online is olvasható cikkemből megtudhatod ezt is, meg még szinte mindent arról, hogyan működik a világ legnagyobb kémügynökségének, az NSA-nak a technológiája.

769px-National_Security_Agency_headquarters,_Fort_Meade,_Maryland.jpg

(Ez itt az NSA fort mead-i központja)

"A Georgia, Texas, Colorado, Hawaii, Alaszka és Washington államban található adatközpontok mellett pár hete fejeződött be a legújabb, Utah állambeli építése, másfél milliárd dollár körülire becsült összegből. Az évi 40 millió dolláros rezsiköltséggel számoló, közel százezer négyzetméteres monstrum a legszerényebb elképzelések szerint is több yottabájtnyi adat tárolására lesz alkalmas. Igen, yottabájt. Ahhoz, hogy emberi nyelven - már ha ez az - megfogalmazható legyen az új adatcentrum, és így az NSA kapacitása, új szavakra is szükség van. A yottabájt a jelenleg legnagyobb információ-mértékegység abban a sorban, amely az ismerős megabájttal kezdődik, és az annál nagyjából ezerszer nagyobb gigabájttal, majd annak is az ezerszeresével, a terabájttal folytatódik. A közkeletű példa szerint Shakespeare egész életműve elfér öt megabájton, és körülbelül 274 terabájtnyi információt raktározott el tavaly a Facebook egy átlagos napon. Innen jönnek az egyre nehezebben felfogható mértékegységek. A petabájt nagyjából ezer terabájtnyi információt jelent; 15 petabájtnyi adatot halmoz fel a nagy hadronütköztető egy évben, egy 47,4 petabájtos tárhelyen pedig elférne az összes 2002-ben lebonyolított telefonhívás. Az exabájt még egy ezres szorzót jelent. Mindössze egyötöd exabájtnyira becsülhető a létező nyomtatott dokumentumok összessége. Fél exabájtnyi volt a tavalyi internetforgalom összessége. Még egy ezerszeres szorzó, és a zettabájtnál vagyunk. Ahonnan már csak egyszer kell szoroznunk ezerrel, és meg is van a huncut yottabájt."

Arról pedig, hogy honnan, hogyan, mivel, kikkel és miért pumpálja a felmérhetetlen mennyiségű információt az NSA az adatközpontjaiba, itt olvashatsz tovább.

komment

Címkék: cikk technológia nsa magyar narancs yottabájt

Láthatatlan technológiák konfliktusai: hogyan tanulnak meg újra sorban állni a magyarok?

2014.01.09. 15:34 tofalvyt

Technológiák nem csak megfogható, látható dolgok vagy tárgyak lehetnek, hanem gyakorlatok, eljárások, folyamatok és menedzsmentek is. Két ilyen új technológia jelent meg néhány hónapja a magyar társadalomban: az elosztó típusú sorok kialakítása néhány áruházban, és az úgynevezett első ajtós felszállás a buszokon. Az előbbi kulturális befogadása úgy tűnik, simán megy, az utóbbi meg rendszeres konfliktusokhoz vezet. De miért?

Szinte megkerülhetetlen, jellegzetes hagyománya, beidegződése a sorban állás egy bizonyos gyakorlata és felfogása a magyar kultúrának és társadalomnak, meg úgy egyáltalán, a közép-kelet európai létnek és életérzésnek. A gazdasági problémára adott menedzsment- és társadalmi válaszok és az ezzel párhuzamosan kialakuló kulturális attitűd kapcsolata nyilvánvaló: a hiánygazdaságban szinte mindenért egy valódi vagy virtuális sorban kellett állni, a sorban való előrejutásban viszont nem egy absztrakt, optimalizálásra törekvő algoritmus, hanem a sorban álló ügyeskedése, kapcsolatai segítettek elsősorban.

Ugyanez a mintázat megmaradt a rendszerváltás utáni években is, az „okosba-attitűd” vált a hátköznapi ember fő sorban állási stratégiájává. A hagyományos, szocializmusbeli sorok menedzsmentje (legyen az hivatal, posta vagy abc) nem is törekedett az egyenlőtlenség technológiai ellensúlyozására. Nem voltak sem az érkezési sorrendet, sem más preferenciákat rögzítő rendszerek, ami tovább erősítette a feszültségek ad hoc, pillanatnyi és lokális erőviszonyokra gyúró megoldási törekvéseit. És mindez az utóbbi évekig, hiába vezettek be sok helyen sorszámhúzást és hasonló félmegoldásokat, nem változott meg radikálisan. Mindez naívan, személyesebb hangnemben megfogalmazva annyit tesz: Magyarországon sorban állni mindig is hosszas, fárasztó, frusztráló és igazságtalan dolog volt.

great depression -Unemployed_men_queued_outside_a_depression_soup_kitchen_opened_in_Chicago_by_Al_Capone,_02-1931_-_NARA_-_541927.jpg

A sorban állás másik felfogása

Úgynevezett nyugati utak során (legalábbis a nagy világválság után - lásd a fenti képet) viszont meglepve lehetett tapasztalni, hogy a sorban állás nyomorúsága nem szükségszerű. Hogy lehet anélkül is várni valamire, hogy maga a várakozás módja már frusztrációt keltene, és főleg, gyorsabban és hatékonyabban is lehet sorban állni. A mindennapokban ez főként két terepen, két eltérő problémára adott válaszként jelent meg például a nyugat-európai társadalmakban és az Egyesült Államokban, és hosszú-hosszú évek után ez a kettő módszer begyűrűzni látszik Magyarországra is.

Az egyik az elosztó típusú sorok bevezetése egyes áruházakban, például néhány CBA, Tesco és SPAR üzletben. Az „elosztó típusú sorok” elnevezést most teljesen önkényesen az informatikából vettem át, így hívják azokat a párhuzamosan megosztott rendszereken futó modelleket, ahol a beérkező, feldolgozásra váró adatokat a hatékonyság érdekében elosztják több feldolgozó-pontra, majd újra összeterelik. Ez a gyakorlatban egy áruházban úgy néz ki, hogy nem öt külön, nem átjárható sor áll öt kasszához, hanem egyetlen sorba rendezve várnak a vásárlók öt kasszához. Az alap-előny világos: nem kell előre kalkulálni a szar és a még szarabb sorok várható frusztrációival, hanem az aggregálásnak köszönhetően egy döntéssel lehet megkapni a lokális optimumot, és ráadásul az össz-sorbanállási idő is csökken így.   

Érdekes példa lehet arra, hogy a magyar átlagemberben mennyire bele van ivódva a nem-elosztott sorok igazságtalansága, hogy a rossz logikát, ha megbomlik egy-egy sor, jellemzően további rossz logikával súlyosbítjuk. Az olyan esetekben, amikor új pénztárat nyitnak a betömörült sorok mellett, a jellemző látvány az, hogy a sorok végén álló emberek futnak az új kassza sorának az elejére – holott az igazságos és fair megoldás az volna, ha a hosszú sor végéről leváló sorrész az új kasszához beállva is megőrizné az addigi sorrendet. Tehát ha csak lehet, nem kooperálunk a nem közvetlenül észlelhető, hosszú távú közös jó érdekében. Az izgalmas dolog itt az, hogy az elosztó típusú sorok bevezetése ennek ellenére is simán megy itthon, de nem azért, mert nem megy szembe az emberek általános felfogásával, hanem azért, mert a rendszerrel való együttműködés nem igényel a többi résztvevővel kialakítandó kooperációt. Ez az, ami éppen ellenkezően működik a másik újításnál, az első ajtós felszállásnál.

Jobb a rosszabb?

Az úgynevezett első ajtós felszállást a tömegközlekedési eszközökön, illetve konkrétan a buszokon kezdte el tömegesen bevezetni a BKK néhány hónapja. A lényege az, hogy az eddigi, „nyomulsz ahol éred” filozófia helyett a közlekedési társaság azt szeretné elérni, hogy az utasok csak a buszok első ajtaján szálljanak fel, és a többi ajtón meg le. A kiinduló probléma itt kettős. Egyfelől a bliccelők nagy száma és a vállalat konstans rettenetes és nyomorúságos anyagi helyzete miatt valamilyen módon ellenőrizni kell, hogy minden utasnak van-e jegye. Emellett nyilván cél az is, hogy olajozottabbá tegyék a fel- és leszállás folyamatát. A rendszer átalakításában rengeteg változót kell módosítani, a buszvezető felelősségi körétől kezdve az ajtómatricán át az utasok viselkedéséig. Amelyek közül a legnagyobb probléma éppen az utóbbi. De miért?

Mert a társadalmi komponens másképpen és más időzítéssel van beépítve a rendszerbe.  Ez a technológia, szemben az elosztó típusú sorral, bevezetéskor nagyfokú társadalmi kooperációt és kulturális akklimatizációt igényel, a pozitív hatások viszont csak akkor jelentkeznek, ha már kiépült a rendszer és a kultúra együttműködése. A buszvezetők panaszkodnak, az utasok hőbörögnek, hátra nem megy senki, az első ajtón ezért nem lehet felszállni, a busz pedig sokszor hosszú perceket várakozik, mert meg kell várni, amíg valaki előreevickél jegyet bemutatni, aki hátul szállt fel – véletlenül vagy szándékosan. Ezekben a szituációkban a hatalmi kontroll (szándéka) és a klasszik szovjet makarenkói pedagógiától kezdve egészen a skandináv szociális modellekig ívelő skálán instrumentalizált közösségi nyomás összjátéka figyelhető meg: azaz az ukáz ugyan fentről jön, de végül lehet hogy nem a buszvezető, hanem a türelmetlen utasok dobják le azt, aki miatt nem indul a jármű.  

Ironikus módon a módszer hosszú távú, legpozitívabb hatása éppen ott jelentkezhet, ahol most a legnagyobb akadályba ütközik. Ha ugyanis beválik a technológia, túl a csökkenő bliccelési mutatókon és gördülékenyebb utasáramláson az utasok, illetve úgy általában az emberek elkezdhetnek valami olyat csinálni, amit még mindig csak nagyon ritkán tesznek meg: kooperálni egy általános, hosszú távon jelentkező, közösségi haszon érdekében.  

komment

Címkék: kultúra első ajtós felszállás sorban állás új technológiák láthatatlan technológiák társadalmi konfliktusok

Az utolsó térkép: hogyan vezethet el a Google Maps egy térképek nélküli korba?

2013.09.08. 16:29 tofalvyt

"Most megmutatom neked a Google legcsúnyább szobáját" - mondja Schuster Richárd, a vállalat kommunikációs vezetője, és betessékel egy ajtón. A Google budapesti központjában vagyunk, az Árpád fejedelem útjának egy kétezres évek elején épült, fém-üveg-tégla homlokzatú irodaháza ötödik emeletén. Richárd valószínűleg nem a levegőbe beszél, hiszen mielőtt a magyar Google-hez csatlakozott volna, egy évig Hongkongban élt, így jó merítése lehet szobaügyben. Ablaktalan helyiségbe lépünk be, melynek egyik falán különös virágmotívum fut végig; a szoba legfontosabb eleme a hatalmas, falra erősített tévéképernyő, aminek köszönhetően ez a hely a - természetesen kizárólag Google Hangouttal lebonyolított - videokonferenciák állandó helyszíne. Beszélgetőtársam, Ed Parsons Londonból jelentkezik be. A téma: a térképek jövője."

World_Map_1689.JPG          (Gerard van Schagen 1689-es világtérképe)

A fenti címben feltett kérdést igyekeztem megválaszolni az immár online is elérhető cikkben, amit a Magyar Narancsnak írtam. Az érdekelt leginkább, hogy a technológia kulturális megalkotása során hogyan változik a "térkép" mint olyan szerepe a mindennapokban és a téri tájékozódásban. Ide kattintva ingyen és bérmentve olvasható az egész írás.

komment

Címkék: cikk internet kultúra térkép google maps technológia magyar narancs

Én még sohasem láttam az Apple-t ennyit beszélni

2013.07.29. 10:30 tofalvyt

Mint abban a print hirdetésükben, amit a legújabb Wiredben találtam. Bár ne tették volna.


Apple_Wired_print_small.jpg

 Az egyébként nagyon szép, a borító belső oldalát és az első oldalt elfoglaló, duplaoldalas fotón a következő szöveg olvasható:

"Ez az. Ez az, ami számít. A termék élménye. Hogy érzéseket vált ki. Jobbá teszi az életet? Méltó-e a létezésre? Ha mindent csinálsz, hogyan lehetnél tökéletes bármiben? Mi sok időt töltünk el kevés nagyszerű dologgal foglalkozva. Egészen addig, amíg minden amit megérintünk, kiteljesít minden életet, amelyet megérint. Talán ritkán nézel rá. De mindig érzed. Ez a mi védjegyünk. És ez minden. Az Apple tervezte, Kaliforniában."

A cég eddig többek között arról volt híres (hírhedt), hogy minimalizálta a kommunikációt, mind az iparággal, mind a fogyasztókkal. Ennek a legjobb példája a bejelentés-központú kommunikáció, amikor az újabb termékekkel kapcsolatban találgat a fél világ, majd az Apple egy-egy saját rendezvényen, frontálisan bemutatja a dolgot. Az Apple leginkább a termékein keresztül, illetve vizuálisan kommunikál: letisztult, minimalista, szép felületek, és lehetőleg semmi magyarázat. Még kevésbé magyarázkodás.

Ezért is meglepő ez a hirdetés, amelynek a szövege nem csak azért döcögős, mert én fordítottam le magyarra. Az eredeti verzió is meglehetősen zavaros. Beszél a felhasználói élmény fontosságáról. A sokfunkciósság és a szétaprózódás veszélyeiről, és ezzel szembeállítva az egyszerűség eszméjét. És arról, hogy egyébként Kaliforniában dolgoznak.

Vajon miért érezte a szükségét a cég, hogy az eddigi irány mellett megszólaljon? Meglehet, azért teszi, hiszen minden eddiginél több konkurens termék reklámja szerepel a médiában (főleg az elképesztő büdzséket elköltő Microsoft Surface-é), és jónak látta explicit módon is megfogalmazni a termékelőnyöket. Ezt csak találgatni lehet, de a végeredmény szándéktól függetlenül nem sikerült jól. Nem csak azért, mert túl sok dolgot akar mondani, túl általánosan és meglehetősen zavarosan, hanem azért is, mert még ebben a rövid terjedelemben is az az érzése lehet az olvasónak, mintha tukmálnák rá a terméket. 

A hallgatás az Apple-nek eddig kétségkívül tökéletesen ment - kíváncsi vagyok, a szövegelésben mikor lesznek hasonlóan profik.

komment

Címkék: apple reklám wired print

A független újságírás hiánycikk - Interjú Koltay Andrással a Magyar Narancsban

2013.07.09. 14:31 tofalvyt

Pár hete (még az MTE-s munkám megkezdése előtt) készítettem egy interjút Koltay Andrással a Magyar Narancs számára - a szöveg most került fel a netre, és mivel gyakorlailag semmi sem változott azóta, bátran merem ajánlani nektek olvasgatásra.   

Koltay, ahogy az interjúban elmondta, "Kiegyensúlyozottnak látja a magyar közmédiát, az utóbbi két és fél év botrányait pedig periferiálisnak és a szervezeti átalakítás velejárójának tartja. Úgy véli, a médiapiac pluralizmusát nem lehet jogszabályi úton elősegíteni, viszont elképzelhetőnek tartana egy állami normatívát a hazai print közéleti-politikai újságírás fenntartására."

Katt ide a teljes cikkért.

komment

Címkék: interjú magyar narancs médiatanács koltay andrás

Arcot kapnak a magyar újságírók?

2013.06.06. 07:06 tofalvyt

Csendes, de fontos változás zajlik a hazai írott médiában: az eddig nagyrészt a háttérben rejtőző és arctalan újságírók személyisége egyre inkább előtérbe kerül.

Az egyes szakmákban radikálisan eltérő hagyományai vannak a szakmabeli imázs – ill. mostanában inkább személyes márka, de ezt a szókapcsolatot többször nem vagyok hajlandó leírni – építésének a nyilvánosság viszonylatában. 

Bérgyilkosok és tudósok

Vannak olyan szakmák, amelyekben a szupersikeres szakmabeliek és szakértők teljesen láthatatlanok a nagyközönség számára, és vannak olyanok, ahol szinte minden mozdulatot lát a nyilvánosság. A többé vagy kevésbé láthatatlan szakmákban – mint például a bérgyilkosok, kémek, fejvadászok, iskolaigazgatók, temetkezési vállalkozók, karbantartók körében – egy informális, zárt ökosztisztémában terjed azoknak a híre, akiről tudják, hogy nagyon jók, és azoké, akiknek nincsen nagy szakmai respektjük. 

A skála másik végén pedig az olyan szakmák állnak, ahol szinte minden szakmai tevékenység nyilvános, és a szakmabeliek arca, önéletrajza, produktuma látható mindenki számára – ebben a műfajban a legtranszparensebb talán a tudomány közege. A tudomány kultúrájában például a névjegy (mint bizalmas információk szűkkörű terjesztésére szolgáló médium) sem jellemző, hiszen egy konferenciaszünetben történt kézfogás után simán meg lehet találni a keresett prof vagy kolléga nevét, e-mail címét a neten, és könnyen kapcsolatba lehet lépni vele.

Látható és láthatatlan újságírók

Az újságírásban itthon meglehetősen felemás helyzet alakult ki az utóbbi évtizedekben. Amíg a televíziós (és egyes rádiós) újságírók, képernyős arcok igazi sztárokként maguk is interjúkat adtak és adnak más újságíróknak, tehát folyamatosan láthatóak és viszonylag sok információ elérhető róluk, addig az írott médiában dolgozó újságírók túlnyomó része leginkább a háttérben maradt, és múltjukról, munkáikról is alig lehetett tudni valamit.

imp 444.jpg.png

Az írott médiában dolgozó újságírók vizuális láthatósága, személyiségük bemutatása évtizedekig szinte teljes mértékben kimerült a publicisztika-rovatok sarkában elhelyezett bélyegképek fesztiváljában, és az internet elterjedésével sem változott sokat a helyzet. Mert bár egyre többen Twittereznek, Facebookoznak, vagy még inkább tumblreznek, alig pár magyar újságírónak van olyan, tudatosan felépített webes jelenléte, amint keresztül meg lehetne tudni valamit szakmai hátteréről, karrierjéről, vagy csak egyszerűen megtalálni összegyűjtött írásait.

Háttér az előtérbe

Mostanában viszont az újságírók megmutatásában mintha változás állna be: a nemrég elindult Cinken és a 444-en is már alapértelmezett, hogy az írások mellett ott vannak a szerzők képei, sőt a 444-en már nem csak képek vannak az impresszumban, hanem a szerzők cikkeihez,  tumblr és egyéb oldalaihoz vezető linkek is össze vannak gyűjtve. Természetesen én ezt már láttam előre (nem), hiszen ez egy logikus lépés abban az átalakuló média-ökoszisztémában, ahol az újságírók személye, és az őket követő közönségek megnyerése egyre fontosabb lesz. A Cinkhez is (jelenleg) Szily neve vonzza elsősorban az olvasókat (illetve nekem személyesen Zubreczki Dávid csatlakozása is nagy öröm, hiszen az egyik legjobb magyar blog, az Urbanista bloggereként már jó pár éve követem a dolgait), de a 444 felállásában is elsődleges szempont volt, hogy az önálló szerzőként követő-tömeggel rendelkezők (például Bede Márton, Plankó Gergő, Tamás Bence Gáspár, Magyari Péter) alkossák a csapatot. (Az egy kicsit meglepett, hogy a részben átfedő fejlesztői, kreatív csapat munkája nyomán a napokban megújult Origónál egyáltalán nem akartak, akarnak építeni erre a lehetőségre).

Ez a trend nem csak azért jó, mert végre személyesebbé teheti az írott újságírást, és közelebb hozhatja az újságírókat az olvasókhoz, és növelheti a média transzparenciáját, hanem meggyőződésem szerint azért is, mert így a lapok is jobb eredményeket tudnak majd elérni. Szóval valami elkezdődött, én drukkolok és várom az egymás után sorozatban megszülető újságírói oldalakat, ahol mindent megtudhatok egy-egy szerző életéről és művéről, mint például itt George Monbiot-ról.

komment

Címkék: web újságírók szakma trend újságírás

Közösségi finanszírozás a zenei színtereken: hogyan függ össze az etika, lojalitás és a bevétel?

2013.04.12. 02:27 tofalvyt

A közösségi finanszírozás – azaz crowdfunding – modellje az utóbbi években eléggé elterjedt a kreatív iparágakban, így egyre több zenésszel, zenekarral is lehet találkozni, akik valamelyik, erre specializálódott online site-on gyűjtenek pénzt a legújabb projektjükre. Lehetséges, hogy az élőzene és a reklámtárgyak értékesítése mellett a közösségi finanszírozás lesz a zeneipar új megmentője? A következőkben arról lesz szó, hogy miért nem feltétlenül, és hogy ez mégis miért lehet jó hír a zenekarok, és úgy általában a zenefinanszírozás számára.

A teljes bejegyzés a Zenei Hálózatok blogon olvasható >>>

komment

Címkék: zene zeneipar crowdfunding színtér közösségi finanszírozás

Phenjan árnyai: egy kanadai képregényrajzoló Észak-Koreában

2013.04.10. 04:51 tofalvyt

Az, hogy az elmúlt hetekben Észak-Koreáról szóló hírek folynak mindenhonnan, nem csak a harmadik világháború kilátásairól gondolkodtathatja el az embert, hanem arról is, hogyan látjuk, ábrázoljuk a nyugati világban ezt a teljesen idegen országot és kultúrát. Guy Delisle 2004-es képregény-kötete, a Phenjan: utazás Észak-Koreában azt mutatja meg, hogyan lehet egyszerre kritikus, ironikus és mégis empatikus módon beszámolni a rezsimről és a benne élő emberekről.   

phenjan 2.jpgAz Észak-Koreáról szóló mindennapi beszámolók, hírek, vélemények többnyire két jellemző stílus között ingadoznak: vagy a rezsim szörnyűségét, kegyetlenségét ecsetelik, bemutatva az éhezés, a diktatúra és a terror képeit és a rettenetes statisztikákat, vagy pedig a nevetségességét emelik ki, a mindenkori kedves vezető valóban röhejes frizurájától kezdve egészen az üres kereszteződésben álló közrekedési rendőr ikonikus képéig.

Pedig van még egy harmadik út is: amely mindkét, kétségkívül legitim szempont mellett megpróbálja valahogy közvetíteni a sztereotípiák mellett mindenhol jelenlévő mindennapi életet, kultúrát, felvillantani a lehetséges motivációkat és személyes attitűdöket. Guy Delisle pontosan ezzel a hozzáállással írta és rajzolta meg 2004-es képregényét, a Phenjan: utazás Észak-Koreábant. Az, hogy rajz és szöveg kettősével próbálja bemutatni az ország Nyugat felől nézve szürreális világát, egyszerre teszi szofisztikáltabbá és mégis könnyebben befogadhatóvá a munkát.

A kanadai Delisle saját élményei alapján írta meg a Phenjant, mert bármennyire is hihetetlenül hangozzék, de akkoriban egyes frankofón kiadók észak-koreai rajzolóknak outsource-oltak ki bizonyos feladatokat – ezeknek a munkáknak a koordinálására érkezett a szerző az országba. Az ott eltöltött idő - két hónap - naplószerű elbeszélése a regény, végig egyszerre szórakoztatóan és persze nyomasztóan, és közben egy olyan sajátosan eszköztelen, tárgyilagos hangnemben, ami által végül mégis úgy érezheti az olvasó, hogy megtudott valami bensőségeset az ország mindennapjainak kultúrájáról.

Mint például ebben a jelenetben, amikor először találkozik az állampárt által kijelölt kísérőjével:

 Pyongyang_Guy-Delisle-5.jpg


És alább egy másik jelenet, az úgymond könnyedebbek közül, ami ha valóban megtörtént, akkor még sokat be kell hoznia az úgynevezett fikciónak a valósághoz képest. (Arról nem is beszélve, hogy Delisle téved, hiszen az 1984 1949-ben jelent meg.)

phenjan.jpg

Ha már fikció és valóság viszonya: 2010-ben a kötet egyik rajongója összerakott Delisle rajzait követve egy fotóregényt, a fotókkal pontosan követve a képregény kockáit, újrajátszva a valóságban a jeleneteket és a beállításokat.

(Magyar fordításról még nem tudni, ezúton ajánlom a művet a hazai kiadók figyelmébe.)

komment

Címkék: képregény észak-korea guy delisle

A House of Cards, a Nagy Adat és a sorozatok jövője

2013.03.28. 08:30 tofalvyt

A Netflix House of Cards című sorozata egyfelől azért válhatott kapásból mérföldkővé a televíziózás történetében, mert egy eddig csak digitális videokölcsönzéssel foglalkozó cég először jelent meg egy klasszikus televíziós formátummal, ráadásul kizárólag az online piacon. Másfelől pedig azért, mert először készült sorozat úgy, hogy megpróbálta a nézőknek pontosan azt adni, amit azok akarnak.

„Szerencsém volt, hogy akkor csinálhattam mozifilmeket, amikor a dráma a filmekben összpontosult. De ha ma körülnézek, azt látom, hogy a fókusz már nem az olyan filmeken van, mint amilyenek a 90-es években készültek. Most azt látom, a legizgalmasabb sztorik, a legérdekesebb karakterek a tévében vannak” – fogalmazott a House of Cards Francis Underwood képviselőjét alakító Kevin Spacey, arról beszélve, miért is vállalta el a szerepet, és hogy hogyan is látja a jelenlegi sorozatpiacot.

house-of-cards-kevin-spacey.jpg

Nem láttam még szociológiai igényű, pontos felmérést arról, hogy a mozgóképes össztermelésben ténylegesen milyen arányban változtak meg ezek a szempontok, de a saját élményeim, a beszélgetésekben és cikkekben rendszeresen szembejövő nézői és elemzői vélemények meglehetősen összecsengenek Spacey megfigyelésével. „A tévésorozatok a reneszánszukat élik” fogalmazna egy ismeretterjesztő műsor bemondója, de egyszerűbb talán azt mondani, hogy az utóbbi években egyre több sorozat ér el látványos kritikai és közönségsikereket – Breaking Bad, Killing, Dexter, The Walking Dead, Game of Thrones, Homeland, Elementary –, és nagyrészt pont olyan erősségeknek köszönhetően (forgatókönyv, fényképezés, színészi játék, zene, forgatókönyv és még egyszer forgatókönyv), amiben az egész estés filmek látványosan gyengébben teljesítenek.   

Nézők és sorozatok

Az, hogy a sorozatok kidolgozottságában általában több szakmai tudás és erény mutatkozik meg, nem véletlen. Kis túlzással magából a formátumból következik. Amíg egy egész estés film eladási eredményei sokszor a traileren és a marketingkampányon dőlnek el – azaz ott, ahol be kell csalogatni szegény nézőt a moziba, aki hiába döbben rá már az első percben, hogy szenvedni fog, a jegyet már megvette – addig egy sorozat minden epizódjáért meg kell dolgozni. Nem odacsalogatni, hanem ott tartani kell a nézőt. Az ugyanis nem valószínű, hogy egy érdektelen első epizód után következő héten is hűségesen leüljenek a nézők a tévé elé ellenőrizni, hogy azóta vajon jobb lett-e a műsor.

A sorozatok tervezésében, írásában és elkészítésében alapvető fontosságú a nézők viselkedésének alapos ismerete – ha valaki jobban tudja, hogyan fognak reagálni a nézők, nagyobb sikert tud elérni egy termékkel. Ennek a módszernek azonban megvoltak a maga korlátai: többek között a nézők visszajelzése egy szelektív, reprezentatív mintán keresztül konstruálódott meg – egészen mostanáig.

Tartalom és a Nagy Adat

Részben a tartalomelőállítás és igényfelmérés egyre közelebb kerüléséhez szólt eddig is a digitális média térhódítása. Az online hírmédia egyik helyzeti előnyét is az adja a nyomtatott sajtóval szemben, hogy nem kell várni egy napot a követlen visszajelzéssel, és utána arra sem kell tippelgetni, pontosan az újság melyik részét is imádták (vagy utálták) az olvasók, hanem azonnal látni mindent a statisztikákban.

Ugyanez következett most be a sorozatformátumban is, ahogy az úgynevezett Big Data, azaz Nagy Adat bejött a képbe. A Nagy Adat jelenség lényege dióhéjban az, hogy a növekvő kapacitásoknak köszönhetően az élet egyre több területén nem kell az adatok egy szűk mintájából következtetni az egészre, mert rendelkezésre áll maga az egész. Ott van minden adat az orrunk előtt, csak jól kell használni. Ez a Netflix esetében pedig azt jelenti, hogy mielőtt nekiálltak volna megtervezni a sorozatot, alaposan megvizsgálták, hogy az előfizetőik hogyan viselkednek: tudták, mit néznek meg mi előtt/után, mikor állítják meg a videót és mihez tekernek előre, mit néznek meg még egyszer – nem a felhasználók egy csoportja, hanem az összes felhasználó.

Gonosz tévésorozat

Mint ahogy minden új technológia térnyerésénél, itt is rögtön megszülettek a jelenséghez morális és egyéb értékeket, félelmeket társító vélemények. A világszerte megszülető kommentárokat olvasva egészen különleges élményt nyújt látni, hogy sokak szerint az ilyen adatbányászat segítségével létrehozott sorozat lealacsonyítja a nézőt, a Netflix „bábot” csinál a nézőkból.

A tiltakozás bár érzelmileg érthető (nem feltétlenül kellemes a tudat, hogy valakik rendelkeznek a tévénézési szokásaimat tükröző adatok összességével), de racionálisan megfontolva meglehetősen értelmetlen. Gyakorlatilag minden szolgáltató arra törekszik, hogy olyan tartalmat adjon, ami a felhasználóknak tetszik, tehát ha ezt sikerül is elérni, akkor alapvetően mindkét fél nyer az ügyön. A döntés ugyanis továbbra is a nézőnél van, ha nem akarja, nem kell néznie a terméket. 

Nem forradalom, jobb tartalom

A nézők egy jó darabig egészen biztosan nem változnak bábokká. Nem csak azért, mert a tökéletesen személyre szabott tartalomból sem következik ez, hanem azért sem, mert a tökéletesen személyre szabott műsorok kora feltehetően sohasem jön el. A mindenkinek tetsző sorozat utópiáját a Nagy Adattal sem lehet elérni. Egyrészt mert az ízlés sosem általános, azaz mindig lesznek olyan rétegek, akiknek valami nem tetszik, és nekik mindig megéri majd a fősodortól eltérő tartalmakat gyártani.

Másrészt az egyes rétegekben is garantáltan lesznek olyanok, akiket hiába céloztak meg nagyon pontosan, elégedetlenek maradnak, egyszerűen azért, mert az ízlés egy olyan faktor, amire pusztán ezekből az adatokból nem lehet tévedhetetlenül következtetni. Egy biztos, ha a minden néző nem is kap tökéletes tartalmat a Nagy Adat segítségével, de egyre többen kaphatunk majd olyat, ami nagyobb valószínűséggel fog tetszeni, mint korábban.  

komment

Címkék: tartalom digitális ízlés netflix televízó house of cards big data nagy adat

Kontent

A nevem Tófalvy Tamás, ez pedig a blogom technológiáról, digitális médiáról, kultúráról és a tartalomipar kihívásairól. Kultúrakutató és kommunikációs szakember vagyok. Jelenleg a BME KomMédia MA Digitális Média Szakirány és a Magyar Online és Digitális Médiatörténet (MODEM) projekt vezetője, és a CEU CMDS kutatója. Alapítója voltam a Zenei Hálózatok Egyesületnek és főtitkára a Magyarországi Tartalomszolgáltatók Egyesületének, 2012-13-ban a Columbia University Fulbright-ösztöndíjas vendégkutatója voltam. 2017-ben jelent meg első két könyvem, A digitális jó és rossz születése és a Túl a szubkultúrán, és vissza.


13100951_10153660283356317_819397252990345276_n.jpg

Címkék

2013 (1) 2015 (1) akadémia (1) Alexandre Afonso (1) apple (2) archívumok (1) beszámoló (3) bicikli (1) big data (1) brown institute (1) ceu (1) cikk (2) cikkek (1) columbia (3) cosmopolitan (1) crowdfunding (1) cukiság (1) cuny (1) cute (1) cuteness (1) digitális (8) digitális jó és rossz (1) digitális szakadék (1) doktori disszertáció (1) dow jones (1) drogkartell (1) elnökválasztás (2) előszó (1) első ajtós felszállás (1) építészet (1) érvelés (1) észak-korea (1) facebook (1) fejlődés (1) felsőoktatás (1) fizetős falak (2) forbes (1) fordham (1) gangnam style (1) google (1) google maps (1) guy delisle (1) hispán (1) house of cards (1) interjú (1) internet (4) internet.org (1) iPad (1) IPI (1) iWiW (1) iwiw (1) ízlés (1) jóslás (1) kampusz (1) katasztrófa (2) képregény (1) kerekasztal (1) koltay andrás (1) közösségi finanszírozás (1) közösségi hálózatok (1) közösségi média (1) kultúra (5) kutatás (1) láthatatlan technológiák (1) lex fenwick (1) loon project (1) magyar (1) magyar narancs (4) marketing (2) média (8) médiakutató (1) médiatanács (1) médiatörténet (1) metró (2) mobiltelefon (1) modem (1) mp3 (1) nagy adat (1) netflix (1) new york (8) nokia (1) nsa (1) nyt (1) nyu (1) obama (1) online (2) online közösségi média (2) önszabályozás (1) orbángyurcsány (1) pénz (2) piac (2) politika (1) print (1) reklám (4) romney (1) sajtónyelv (1) sandy (1) siker (1) sorban állás (1) stanford (1) szakma (1) szegénység (1) színtér (1) tanulmány (2) tanulmányok (1) társadalmi konfliktusok (1) tartalom (3) technológia (4) telefon (1) televízió (1) televízó (1) térkép (2) trend (1) trendek (1) tropicana (1) tudomány (2) tudományos életpálya (1) újságírás (7) újságírók (2) új technológiák (1) új tudomány (1) underground (1) usa today (1) üzleti modell (1) város (1) vizuális reprezentáció (1) web (2) wired (1) WiW (1) wsj (2) yottabájt (1) youtube (1) zaklatás (1) zene (1) zeneipar (1) zenei hálózatok (1) zenelejátszás (1) Címkefelhő

Licensz: nem kopirájt, de:

Creative Commons Licenc

Köszönet

A 2013 és 2014 novembere között folyó kutatásaimat, így az ekkor itt megjelenő írásokat is a Nemzeti Kiválóság Program Jedlik Ányos doktorjelölti ösztöndíja támogatta. A kutatás az Európai Unió és Magyarország támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 azonosító számú „Nemzeti Kiválóság Program – Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése konvergencia program” című kiemelt projekt keretei között valósult meg.

süti beállítások módosítása