A CEU ellehetetlenítési kísérlete jól illusztrálja a kormány demokráciához való sajátos viszonyát, de sajnos nem csak azt. Az a gondolkodásmód és felsőoktatási stratégia, ami a támadás mögött áll, bár tud okozni átmeneti problémákat a CEU-nak is, hosszú távon a magyar oktatást és tudományosságot teszi tönkre.
Az, hogy a CEU bármikor el tud menni az országból, ha arra kényszerítik, nem különösebben meglepő tény. Ahogy az sem, hogy ha elmegy, akkor rövid időn belül ugyanott tudja majd folytatni a munkát, ahol Budapesten abbahagyta. De számunkra, akik itt maradunk a CEU nélkül, folytatódni fog a hazai felsőoktatás hanyatlásának története. A CEU itthontartása mellett tehát nem csak azért kellene kiállnia minden Magyarországon dolgozó kutatónak és oktatónak, mert távozásával elveszítenénk egy kiváló műhelyt, hanem azért is, mert a CEU elleni támadás nem különíthető el a kormányzat felsőoktatási stratégiájától. Annak a programnak a szerves része, ami szisztematikusan akadályozza a magyar tudomány és felsőoktatás fejlődését.
Ha van törvény, biztos jó lesz
A magyar felsőoktatás alakításáért felelősök hosszú évek óta azt gondolják, hogy az oktatás és kutatás minőségjavításának három fő leghatékonyabb eszköze a következő. Erős központi, állami ellenőrzés; alacsony költségvetés biztosítása az egyetemeknek és a gazdálkodásuk szigorítása; valamint bürokratikus gátak és akadályok képzése.
Egyikben sem tévedhetnének nagyobbat. Hogy miért, arra két irányból lehet választ adni.
Az egyik a magyar felsőoktatás jelenlegi helyzete, ami nem éppen biztató. Az itthon világhírűnek gondolt egyetemeinket sajnos nem ismerik vagy nem ismerik el a határainkon túl, néhány intézmény a (kormány által is fontosnak gondolt) világranglisták gyenge középmezőnyébe ugyan bejutott, de előrelépni nem tudnak. A nemzetözi karriereket is befutó magyar kutatók legtöbbször a nyugati, elismert egyetemeken szerzett doktorijukkal tudnak érvényesülni. Nem azért, mert nincsenek jó magyar elmék és kutatók és műhelyek az országban – az igazi tragédia az, hogy nagyon is vannak, de azért nem tudnak kiteljesedni (vagy azért emészt fel aránytalanul sok energiát az érvényesülés), mert a rendszer kontraproduktív és -szelektív.
Sem az elképesztően bonyolult akkreditációs rendszerek, sem a „szigorú” törvények (olyanok, mint amilyenek a CEU-t is célzó csomagban vannak), sem az egyetemek autonómiájának megvágása, sem az egyes intézmények ad hoc átszabdalási és átalakítási projektjei vagy éppen kísérletei, sem a költségek megszorítása nem hozott fellendülést a magyar felsőoktatás és –kutatás minőségében.
Szabadság, pénz, e kettő kellene
Mi kellene akkor mégis a magyar felsőoktatásnak? Ha megnézzük a másik irányt, azaz hogy milyen stratégia áll a történetesen sikeres felsőoktatási intézmények mögött, akkor azt látjuk, hogy pont az itthoninak az ellenkezője. Megdöbbentően hangozhat, de a kiugróan jó teljesítményhez a következőek kellenek: gyenge központi ellenőrzés és autonómia; ami együtt jár a magasabb költségvetés biztosításával és a gazdálkodás nagyobb szabadságával; emellett a bürokratikus gátak és akadályok minimalizálása.
Ha megnézzük az elérhető rangsorok mentén a világ vezető egyetemeit, azt látjuk, hogy két dologgal egészen biztosan rendelkeznek: rengeteg pénzzel (az első Harvard Egyetem pénzalapja például a legnagyobb, 37.6 milliárd (!) dollár), és vagy magánegyetemek (mint az említett Harvard), vagy tradicionálisan nagyon autonóm állami egyetemek (mint például az Oxfordi Egyetem), amelyek alapvetően a saját hagyományaik és piaci elképzeléseik mentén határozzák meg a követelményeiket és nem kell hadakozniuk a bürokratikus kontroll intézményeivel. Ezzel szemben az átlag magyar egyetem küzd a normatívával, az adósságát számolgatja, és rengeteg munkaórát fordít adminisztrációra, ellenőrzésekre és próbálja kitalálni, mi lehet a következő központi bürokratikus akció, aminek meg kell felelnie. Mindezt az úgynevezett minőség biztosítása érdekében.
A kormányzat egyszerűen nem veszi észre, vagy nem akarja észrevenni, hogy a felsőoktatásnak és kutatásnak ugyanúgy van egy piaca, mint számos más iparágnak. Ezzel szemben alternatív valóságot építeni lehet (mint ahogy például a Szovjetunióban tették Liszenkóék), de akkor azt is vállalnunk kell, hogy nem leszünk láthatóak semmilyen nemzetközi összehasonlításban, csak a mi zárt világunkban.
Most a CEU, a következő te leszel
A CEU elleni támadás pedig látványosan felsorakoztatja az összes téves elvet, amit a hazai felsőoktatási stratégia az utóbbi időben összehozott. „Minőségre” való hivatkozással próbálnak „szigorítani” a felsőoktatáson, paragrafusokkal, úgy, hogy közben az állam hatáskörét növeljék a piacon, és egyben még újabb bürokatikus küszöböket is képeznek, hogy a dolog még biztosabb legyen.
Nem lehet nem látni ebben a tragédiát: hogy mindennek a minőségjavító szigornak éppen a legsikeresebb Magyarországon működő egyetem esne áldozatául; és hogy a folytatásban ez vár minden olyan hazai műhelyre, amely szeretne a nemzetközi piaci standardok mentén érvényesülni, de az irracionális hazai elvárások ezt nem engedik meg neki.
