A Sandy hurrikán, avagy a Szupervihar, avagy a Frankenstorm nem csak a fizikai világ dolgait forgatta fel, de a média napirendjét és rendes üzletmenetét is. A New York Times és a Wall Street Journal átmenetileg ingyenessé tette az online híreit, sokan viszont sem pénzért, sem ingyen nem jutottak az újságjaikhoz, mert a vihar egyszerűen elmosta őket.
Ahogy az hasonló katasztrófahelyzetekben lenni szokott, a vihar letaszította média napirendjéről az összes többi témát, így például a jövő héten esedékes választást is, ami egyfelől nyilván okoz némi pluszmunkát a tanácsadóknak, de ugyanakkor – a médiademokráciákban szokásos módon – kivételes lehetőséget ad arra is, hogy a politikusok kompetens alakokként bohóckodjanak a színtéren, akár radikálisan növelve (vagy csökkentve) népszerűségüket.
Az elnöki vetélkedésnél azonban sokkal érdekesebb tény, hogy a vihar kitörését követően a Wall Street Journal és a New York Times is átmenetileg felfüggesztette a sokmillió dollárból kifjlesztett fizetős falait, ami a NYT esetébern azt jelenti, hogy az eddigi havi 10 megtekinthető cikk (illetve a közösségi médiában talált link) helyett korlátlanul lehet hozzáférni a tartalmakhoz. A sematikus patrióta magyarázaton túllépve egyáltalán nem egyértelmű, miért is döntött így a két kiadó.
A lépés több értelmezési lehetőséget ad: egyrészt azért léptek így, mert úgy gondolják, a vihar hírei olyan mértékű közérdeket képviselnek, amit nem lehet fizetős fal mögé zárni? Arról viszont nem nagyon szólnak a krónikák, hogy hasonló helyzetekben a nyomtatott lapokat ingyen osztogatta volna bármilyen kiadó. És ez azt is jelenti egyben, hogy a hurrikánon kívüli eseményekről szóló anyagok igazából nem is olyan fontosak? A másik értelmezési lehetőség szerint pedig azért, mert nem akarták feleslegesen feldühíteni a sokmillió hírért esetleg hiába kattintó amerikait, akik így viszont lehet hogy majd később előfizetnek a site-okra? Ez a NYT esetében még talán érthető volna, de a WSJ gazdasági döntéshozói célközönségét ismerve már kevésbé.
Ennél a dilemmánál sokkal egyszerűbbel szembesülhettek a nyomtatott lapok olvasói, akik viszont – ha egyáltalán eszükbe jutott az olvasgatás az evakuálás közben – konkrétan nem jutottak hozzá a lapjukhoz. Vagy azért, mert a kézbesítő nem jutott el a célhoz, vagy azért, mert a vihar szó szerint elmosta a helyi szokás szerint gyakran csak a ház elé dobott példányokat. A helyzet olyannyira komollyá vált, hogy például New York városi tévéjének egy bemondója csak az interneten tudta mutogatni a szokásos reggeli print lapszemléjének címlapjait, mert az eredeti példányokat nem tudta kézhez kapni.
De az egész média és hurrikán tematikának természetesen az egyik legszórakoztatóbb vonala az, amikor rendkívül ügyetlen és ugyanakkor fokozhatatlanul fölösleges tudósítók botladoznak a háborgó természettel a háttérben – a Huffington post Live google hangouts-al összekötött vendégei főleg erről beszélgettek kedélyes hangulatban a Médiaviharnak elkeresztelt műsorszámban, afelett lamentálva, hogy a klasszikus tévés beidegződéseken túl (amire nemrég jött egy szép hazai példa is), mi értelme van úgy veszélybe sodorni a munkatársakat, hogy valódi pluszinformációt igazából nem nyújtanak a nézőknek. Bár a kérdésfelvetéssel maximálisan egyetértek, az azért nem volt szép, amikor az egyik hozzászóló azt találta mondani, bárcsak jobban beverte volna a fejét az a riporter, akit pár méterre konkrétan magával ragadt az ár: mondván hogy akkor legalább megtanulta volna, hogy nem érdemes a kamera kedvéért botladozni a sodrás közepén.
